,,Nagyvárosépítés".
A nagyvárossá válás tervezése, első lépései Marosvásárhelyen az ötvenes-hatvanas években

Megkerülhetetlen, izgató kérdése a kortárs várostörténetnek, hogy milyen feltételeket teljesítve, miképpen, mikor vált egy városi település nagyvárossá?

Nem lehet egyértelmű választ fogalmazni a kérdésre, hiszen ez elsősorban attól függ, hogy milyen kritériumok szerint határozzuk meg: mi is a nagyváros. Írásomban elsősorban a legáltalánosabb szempontot: a lakosságszám növekedését tekintem mérevadónak.

Nem lehet azonban megkerülni a korszakban létező, érvényesülő politikai szándék ismeretét, figyelembe vételét. Marosvásárhelyt Kolozsvár vetélytársaként, Erdély egyik regionális centrumaként kezelték, fejlesztették. Ipari, oktatási, kulturális központ jellege a hatvanas évek elején tovább erősödött.

A városnak a hatvanas évek elején körvonalazódtak a nagyobb méretű, tömbházakból álló lakónegyedei — az akkori tervezői szóhasználattal: mikronegyedei.  Ekkortól datálódik az a probléma, amelyre egy nagyvárosban mindig megoldásokat kell keresni: hogyan sikerül egységesen, egy város lakosságaként kezelni, integrálni a lakónegyedek saját központok köré szerveződő, bizonyos vonatkozásokban külön életet élő, külön identitást fogalmazó kistársadalmait.

 Két látogatás

1959 szeptember 7-én Marosvásárhelyre látogat Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt főtitkára, meg az akkori miniszterelnök, Chivu Stoica. Megtekintik a tervezett műtrágyagyártó kombinát helyszínét — és Gheorghiu-Dej, a korabeli újságokban megjelent fényképeken jól láthatóan mutat rá az előtte fekvő térképen a feladatokra: hol lesz a kombinát építőtelepe, hogyan szabályozzák a Marost, hova építik az elkövetkező 15 évben a lakónegyedeket. A látogatást követő titkársági ülésen felsorolják azokat az intézkedéseket, amelyeknek a látogatáskor adott utasítások nyomán fognak születni.[1] A város ne a Maros völgyében, hanem a dombok fele terjeszkedjen, az ebből a célből létrehozandó teraszokra — emiatt a létező városrendezési elképzeléseket sürgősen át kell dolgozni.[2] Az állomást és a vasútvonalat át kell költöztetnia a városon kívülre.[3] A város számára ki kell alakítani egy megfelelő napipiacot.[4] Renoválni kell a Kultúrpalotát, különös tekintettel az elhanyagolt mellékhelységekre.[5] Le kell bontani a Kultúrpalota melletti kis házakat. És végül, de nem utolsósorban, az elkövetkezendő látogatásokra gondolva: vendégházat kell tervezni (több variánsban, hogy a központi vezetés válogathasson) és építeni az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet feletti dombra, és ehhez kapcsolva, rendezni kell a Somostetőt.[6]

1959-1960 a városközpont[7] első átépítésének évei.[8] A tér átalakítását, járdák megnagyobbítását, a ma is látható tagolást, parkosítást végezték el ekkor. Az átadást  többször is kitűzték, egy-egy ünnep tiszteletére kellett volna ennek megtörténnie, de többször is elhalasztották.[9] Közben beindult a Kultúrpalotával szembeni és a Kultúrpalota melletti tömbházak építése, ez az akkor hatalmas (800 férőhelyes)  és korszerűen szélesvásznú filmszínház berendezésével és megnyitásával 1961 januárjában ért véget.

1965 márciusában Nicolae Ceauşescu kezébe kerül a pálca, amellyel a tervrajzokon vagy a helyszínen a jövő fele mutathat. 1965 szeptember 24-én látogat a pártfőtitkár ebben a funkcióban első ízben Marosvásárhelyre. Megtekinti az ipari átalakítás legfontosabb egységét, a műtrágyakombinátot, majd az 1962-ban román szekcióval bővített oktatási-értelmiségi központot, az Orvosi és Gyószgyerészeti Intézetet, végül pedig végigsétál a főtéren, és megszemléli a jövendő kulturális központ, a megépítendő színház helyszínét.[10]

És  nemcsak rámutat, hanem kiadja az utasításokat.

A látogatás után két héttel a Tartományi Pártizottság szervezte tanácskozáson bemutatják a helyieknek a jövendő színházről készült  ,,technikai-gazdasági tanulmányt".[11] A Bukarestből érkező Locar professzor, a tervezést végző csoport vezetője bemutatja az elképzeléseket. Egy épületegyüttest terveztek, ebben helye lesz a színházon kívül a 275 ágyas szállodának, kb. 500 lakásnak, 1500 négyzetméteres területen lesznek kereskedelmi, közétkeztetési egységek, és a Megyei Kultúrális és Művészeti Tanács kérésére felépül majd egy kiállítóterem is. Az előterjesztést lelkesen hallgatják, hozzászólásaikban támogatják a tanácskozás résztvevői. Veres Nicolae, a Maros Magyar autonóm tartomány pártbizottságának akkori első titkára azt kifogásolja, hogy csak 600 férőhelyes lenne a nézőtér, javasolja, hogy legyen 800 férőhelyes, nem kisebb.[12] Végül is a bukarestiek ezt túlzott igénynek tartották, az eredeti tervek szerint építették meg a nézőteret.

Praktikus és szimbolikus helyfoglalás

Az új hatalomnak sosem elég a centrum elfoglalása — látványosan, és hosszú tárvra akar mindig berendezkedni. Ehhez praktikus lépésekre, például központban levő épületek elfoglalására és székhellyé változtatására, meg szimbolikus megnevező, átnevező, téralakító, térfoglaló gesztusok megtételére van szüksége.

Marosvásárhely központjában  lényeges változás történik 1962-ben. 1961 augusztus 28-án leváltják Csupor Lajos első titkárt, utódja a Moszkvában a három éves pártfőiskolát frissen elvégzett, a bukaresti legfelsőbb vezetés bizalmát élvező Banc Iosif.[13] Marosvásárhely arculatát alakító első elképzelése arra vonatkozik, hogy a tartományi pártbizottság — végre — megkapja a centrum centrumában, a Bernády György építtette, tornyos és toronyórás városháza épületében levő helyet, ahol mindeddig a Marosvásárhely városi és a Marosvásárhely rajoni néptanács székelt. 1961 december 16-án már tárgyalta a tartományi pártbüró az erre vonatkozó javaslatot, amelyben ezt olvashatjuk:

,,A Tartományi Pártbizottság jelenlegi székhelye a Dózsa György utca 9 szám alatt majdnem Marosvásárhely egyik szélén található, és olyan épület, amelynek sem a kinézetele nem megfelelő, sem más szempontokból sem tesz eleget egy tartományi pártbizottság-székház feltételeinek.... A Városi Néptanács és a Marosvásárhely Rajoni Néptanács székhelye a város központjában található, és egy látványos, monumentális, Marosvásárhelyen a legszebbnek tartott épület. Ez a széklyelycsere lehetővé tenné, hogy egy helyre koncentrálódjon a tartományi, városi és Marosvásárhely rajoni pártbizottság, a tartományi, városi és rajoni IMSZ, valamint a két tartományi napilap, a Steaua Rosie és a Vörös Zászló szerkesztőségei."[14]

A javítások és átalakítások valószínű költsége: 900.000 lei.[15] A javaslatot a központban jóváhagyták, és a költözésre 1962-ben került sor. 

Ezt megelőzően, még 1955  december 21-én  ,,ünnepre ébredt a város". Két jelentős marosvásárhelyi középület, a Kultúrpalota és a Bernády György építtette városháza előtti parkban állt már a szobor, amelyet aznap a kolozsvári szovjet általános konzul, a gyulakutai hőerőmű építőtelepén dolgozó szovjet mérnökök, a tartományi párt- és állami szervek vezetői, valamint mintegy 2500 vásárhelyi előtt lepleztek le.[16] A Csorvássi István és Izsák Márton szobrászok által ,,megálmodott", alapzatával együtt mintegy 10 méter magas Sztálin-szobrot hosszabb időszakra állították, de hat év után eltávolították. Ekkor már azt is tudták, hogy mi kerül (ha nem is a helyére, hiszen az 1990-ig üres maradt, hanem) helyette Marosvásárhely központjába. 1961-ben az 1962-1966-os időszak építkezéseiről készült átfogó tervben írnak arról, hogy a város legproblémásabb közlekedési csomópontjának, az akkori Dózsa György-Malinovszki-Cuza Voda-Lupeni utcák találkozásáánál levő térnek a rendezése során ide kell tervezni a Felszabadulás Emlékművét is.[17] Végül a Rózsák tere déli bejáratához került az emlékmű, és a Felszabadító Román Katona Emlékműveként ismert ma is. 

1965-ben, Gheorghiu-Dej halálakor egy szimbolikus gesztust tesz a tartományi Pártbizottság Bürója: május 15-i ülésén elhatározza, hogy az a tér, amelyik Széchenyi István, I. Ferdinánd, Sztálin neveit már viselte, és ekkor a Rózsák Tereként ismert (meg vele együtt a központ másik része is, a Szovjet Hősők tér), ezután egységes térként  vegye fel a Gheorghe Gheorghiu-Dej nevet. A javaslatot azonban a legfelső vezetés (nem tudni milyen meggondolásokból) nem fogadta el.

A százezres nagyváros

1965 június elsején Marosvásárhelynek 94.712 lakosa volt.[18] Ez azonban a hivatalos lakhellyel rendelkezők száma. Az ideiglenesen a városban tartózkodókkal együtt a lakosság száma körübelül 110.000.[19] Ekkorra már a város ott állt a százezres küszöbön, sőt át is lépte azt, és a lakosságszám szempontjából nagyvárosnak számítható.

A város akkor állt erre a növekedési pályára, amikor a területi-adminisztratív átalakítások során előbb 1950-ben Maros tartomány, majd 1952-ben  a Magyar Autonóm Tartomány, tehát egy, az azelőtt létező megyénél nagyobb terület centruma lesz.

1964 június elsején elemzi a Tartományi Pártbüró a lakáselosztás, és ezzel kapcsolatosan a városba való betelepedés helyzetét.[20] Alapvető gond, hogy nem lehet pontosan követni a betelepedés menetét, mert sokat vannak, akik jönnek-mennek, heteket-hónapokat ülnek csak a városban, és a Városi Néptanács képtelen ezek követésére, nyilvántartására. Nincs reális statisztika  a lakható felületekről, lakásokról, és azokról az emberekről, akik ezeket elfoglalják. Amit tudni lehet, az a hivatalos iratokat kiváltók száma. 1962-ben például 883 letelepedési kérést iktattak, de csak 336-ot hagytak jóvbá — elvben ennyi betelepedővel nőtt a lakosok száma, de például a város déli kijáratánál fekvő, szomszédos Maroskeresztúr községbe ugyanebben az évben 690-en telepedtek be — tehát a környező települések ,,megszállása" és onnan a városba való napi bejárás sokak által megvalósítható gyakorlat.

1963-ban a jóváhagyott kérések száma 1382,  Veres Nicolae, aki akkor Marosvásárhely város pártbizottságának  első titkára, azt javasolja, hogy Marosvásárhely nyilvánítsák zárt várossá. Benkő János, a Tartományi Néptanács alelnöke a felvetésre adott válaszában kifejti, hogy ezt már kérték a Minisztertanácstól, de az nem engedélyezte. Ugyanakkor azt az utasítást kapták, hogy adminisztratív eszközökkel kell szabályozni a letelepedést, azaz csak annak szabad megadni az engedélyt, aki rendelkezik lakással. Az utóbbi hónapokban már a Milicia segítségét is igénybe vették, hogy felderítsék azokat, akik illegálisan tartózkodnak a városban. Elsősorban azonban a vállalatvezetők a felelősek a helyzetért, akik alkalmazzák az embereket, noha azoknak nincs lakásuk, letelepedési engedélyük.[21] 

1965 januárjában döntenek arról, hogy melyek legyenek a betelepedéssel kapcsolatos mószerek.[22] Az első , legfontosabb feltétel: rákényszerítni minden vállalatvezetőt, hogy csakis ellenőrizhetően — azaz a munkaerő-nyilvántartó hivatalon keresztül alkalmazzon dolgozókat. Ha nincs munkahelye, és nincs lakhelye sem, akkor nem tekinthető városinak, hiába tartózkodik ott. A lakáshivatalnak szigorúan ellenőrzinie kell, hogy ha valakit egy család befogad, elegendő-e számára  a lakófelület. Mindezt eldöntve, a Tartományi Pártbizottság titkárai belenyugszanak: akinek éppen van munkahelye és lakhelye, de nincs letelepedve, annak most már meg lehet engedni, hogy megtegye ezt.

A Marosvásárhely mai arculatát kialakító, nagy építkezések a hatvanas években kezdődnek. Az ötvenes években éppen a nagy lakásínség miatt nem bontottak, hanem a kisebb, 2-3- emeletes tömbházakat a beépítetlen területekre tervezték, építették: az állomás melletti, a második világháborúban lebombázott petróleumtartályok helyére, vagy a Malinovszki (majd Hosszú, majd 1918 december 1) utcának a Budai Nagy Antal és Arató utca közötti részére. Az első jelentősebb bontás a főtér (akkor: Sztálin-tér) rendezésekor, 1958-1959-ben történt.

Ezt megelőzően azonban szükség volt a tartományi centrumban is a tervező-asztalok felállítására.

A város és a tartomány nagy változása a központból idevezényelt tervezők érkezésével vette kezdetét. 1958 január 20-i titkársági ülésen Szász Mihály ipari titkár bejelenti, hogy  az 1741-es minisztertanácsi határozattal megalapították a tartományi tervező intézeteket, és ezért hamarosan 46 szakembert helyeznek Marosvásárhelyre.[23] Ezek számára igen problémás lesz lakást biztosítani. Decemberben már értékelik az akciót: kiderül, hogy összesen 55 tervező érkezett Bukarestből, de szakmailag csak 28 olyan, akire valójában szükség lenne, a többiek ,,gyógyszerész, vegyészmérnök,gumi, tej, petróleum specialista, vagy éppen képesítetlen tisztviselő volt..."[24] 1959 januárjában egy újabb minisztertanácsi határozat nyomán összevonják a tartományi tervezési intézetet és a tartományi építkezési és városrendezési hivatalt, megalakul a tartományi Városrendezési-Építkezési és Tervező Igazgatóság. Igazgatója az ötvenes-hatvanas években Marosvásárhely arculatával, a várostervezéssel kapcsolatban legtöbbet emlegetett szakember: Radó Kálmán műépítész.   

1961-ben készül el az első, 1965-ben a második átfogó lakásépítési terv.

Addigra világosan kiderült nemcsak a szakemberek, hanem a pártvezetők számára is, hogy nem lehet tovább folytatni az addigi alkalmazott gyakorlatot: ugyanis mindaddig a költségvetés jóváhagyása után került sor az építkezési helyszínek keresésére, kijelölésére. Általában a létező üres telkekre építkeztek — és így ezek lassan elfogytak, illetve egyre inkább csak a város szélein voltak ilyen telkek.. Hagyományos építési módszerekkel, gépesítést alig használva, munkaerőhiánnyal küszködve vágtak bele minden évben a tervfeladatok teljesítésébe — természetes tehát, hogy sosem sikerült  a teljesítés. Elsősorban a szakképzetlen munkaerő és a magasan képzett szakembergárda (mérnökök, közgazdászok) hiányzott: 1961-ben 2249 szakmunkása és 2045 szakképzetlen munkása van a vállaltnak, de csak 36 mérnöke, 135 technikusa és 732 mestere.[25] A kollektivizálás után felgyorsul a falusi férfi munkaerő iparba áramlása, és az egyik cél éppen az építőipar, de például 1964-ben, amikor széles munkafronton, új technológiával (csúszózsaluzással) folyik a Kárpátok sétány tízemeletes tömbházainak építése, az Építkezési Tröszt vezetői arról panaszkodnak, hogy azért hiányzik erről az építőtelepről 400 szakképzetlen munkás, akikre nagy szükségük lenne, mert a Marosvásárhely rajoni vezetőség adminisztratív eszközökkel akadályozza a kollektivistákat, hogy az iparba munkát vállaljanak.[26] Ennek ellenére az első év, amelyben a Tartományi Építkezési Trösztnek, köszönhetően a megfelelő előkészítésnek és a rendelkezésre álló technológiának, munkaerőnek, no meg a szervezésnek, sikerült teljesíteni a tervet, az 1964.[27]

Hogyan használhatóak az ekkor, 1960-1961-ben megépítette lakások?A tervezők elképzelései és a használók szükségletei között igen nagy eltérések vannak. Ezt tapasztalva a Tartományi Néptanács akkori végrehajtó bizottsági elnöke, Puni Dumitru kénytelen felhívni a tervezők figyelmét arra, hogy nagyobbak kellene hogy legyenek a konyhák, kellene külön ruhaszárító helység, meg hely a gyerekkocsik, biciklik, motorbiciklik tárolására.[28] A lépcsőknek szélesebbeknek kellene lenniük, mert nem lehet bútorokat mozgatni bennük, állványokat kell tenni az erkélyekre és ablakokba, hogy virágokat lehessen oda tenni, meg, nem utolsósorban, zászlótartókat az épületekre, hogy lehessen díszíteni azokat. 

1961 előtt elkészült már Marosvásárhely rendezési tervének vázlata — ez azonban számos, felmerülő részletkérdésre nem adott választ. Elkészült két kisebb tanulmány is a lakásépítkezésekről — ezeket fogja össze, fejleszti tovább az 1961-ben a tartományi Városrendészeti, Építészi és Tervezési Igazgatóság szakemberei által készített anyag,[29] melynek az aláírói:[30] az igazgatóság igazgatója, Radó Kálmán építész, technikai igazgatója Macavei Eugen mérnök, a technikai igazgató helyettese Havas András műépítész, valamint a városrenderzési műhely főnöke, Várnai András műépítész. Ekkor az igazgatóságon 19 műépítész és 41 mérnök, valamint 65 tervezőtechnikus és 39 rajzoló dolgozik.[31]

A tanulmányban  négy éves általános lakésépítési tervről írnak, amelynek kialakítását az indokolja, hogy már nem csupán lakásépítkezésekről beszélhetünk, hanem nagymértű városépítésről, hiszen 1960-1965 között több mint 5000 lakás épül Marosvásárhelyen.

Egyszerre gazdasági és urbanisztikai kérdések sokaságát kell megoldani: rentábilissá, hatékonnyá  kell tenni a tervezést, a szervezést, a gépesítést, ugyanakkor nagy, egységesen elképzelt és megvalósított városszerkezetekben lehet csak elképzelni ,, a szocialista városra jellemző sajátos életfeltételek biztosítását", azaz utcák, közterületek rendezését, közfunkciókat ellátó épületek (iskolák, üzletek) építését, a szolgáltató infrastruktúra (víz-, csatorna-, gázvezetékek) kialakítását.[32] Egyszóval: a működőképes nagyváros kialakítását.

A tervezőknek azért is külön érdekük a tanulmány elkészítése, mert ők is szenvedő alanyok, eddig sokszor őket is az utolsó pillanatokban kiadott feladatok rohammunkára kényszerítették  Minél nagyobb egységek tervezéséről van szó, annál hamarabb, az építkezést évekkel megelőzve el kell ezt végezni, hogy utána megtörténhessen a szükséges szakmai ellenőrzés, a legkülönfélébb engedélyek beszerzése, meg a helyszín topográfiai, geotechnikai felmérése.

Amiből ki lehet indulni, az az Állami Tervhivatal 94922/1960-as utasítása.[33] Ennek szempontjai:

1.Össze kell hangolni a városközpontok beépítését a külterületeken történő építkezésekkel.

2. Nem lehet nagyobb a lebontások aránya az új negyedek esetében az épülő lakásmennyiség 5 százalékánál, a központ beépítése esetében 10 százalékánál. [34]

3. A terület természetes fekvése ne igényeljen alapozási költségtöbbletet.[35] 

4. A kivélasztott területen létezzenek közüzemi létesítmények, vagy legalábbis kis költségekkel a létezőek bővíthetőek legyenek. Gazdaságosnak tartanak egy építkezést, ha a teljes építési költségek 10 százaléka alatt van a közüzemi hálózat kialakításának költségei.

5. Úgy kell kialakítani az építőtelepet, hogy az építendő objektumokhoz minél közelebb legyen.

Amit az optimális életfeltételek és a környezetalakítás szempontjából a tervezők fontosnak tartanak: a ,,megfelelően dimenzionált" negyedek (vagy akkori divatos szóhasználattal: mikrorajonok). Ez a közösségi élet megszervezésére teremt lehetőséget, magába foglalja a lakóépületeken kívül az üzleteket, közétkeztetési egységeket, kulturális létesítményeket, iskolákat és óvodákat, mosódákat, játszótereket.[36] A központ és a külső negyedek  közötti különbségek csökkentésére ebben a tervben két szempont előtérbe helyezését jelenti: ugyanannyi zöldterület teremtésére törekedni a központban, mint amennyi van a peremterületeken, ugyanakkor legalább annyi kereskedelmi, társadalmi-kulturális szolgáltató egységet kialakítani a külterületeken is, mint a központban.

Marosvásárhely négy éves fejlesztését három ütemben képzelik el a tervezők. Az első 1962-1963-ban történne, amikor 950-1000 lakás épülne a már létező tervek szerint, a város belterületén, a szabad vagy minimális bontást igénylő helyeken. Ezek:  Székely Mártírok negyed (a szerpentin mellett), Karl Marx utca (turbina mellett), Malinovszki utca (Stefan cel Mare utca sarkán, meg a 86 szám alatt), Sztálin tér (a hat emeletes tömbház háta mögött), Babits utca, Mihail Viteazul — Babes negyed.

A második ütem: 1963-1964, ekkor 1150 lakás épülne. Ekkor már nagyobb egységeket kellene felépíteni, de még mindig a város határkörzetén belül. Az egyik a Malinovszki-Tudor Vladimirescu-Koronka utca közötti negyed, a másik a Karl Marx utca — a későbbi Kárpátok sétány, itt a vasúttól az 1959-ben átadott strandig terjedne a lakónegyed.   

A harmadik ütem: 1964-1965, 2000 lakás. Ekkor már kilépnének a város beépített határkörzetéből.[37] Több terjeszkedési irányt is javasolnak. Az első a Kövesdomb, itt bontások nélkül, jól szervezett, gépesített építőtelepen két év alatt 3000 lakást tudnának átadni, közel van a z ipari negyedhez és a központhoz is, és ami külön kiemelendő: ez lenne az első olyan negyed, ahol 10-12 ezer embert szolgálnának ki a felépítendő társadalmi-kulturális, kereskedelmi és sportlétesítmények, tehát ,,könnyen és optimális körülmények között megvalósítható a szocialista város első magja..."[38] a létező, múltat mutató központ versenytársa.

A második irány: a Somostető fele, itt 1000 lakást lehetne építeni. Innen nagyon jó lenne a kilátás a városra és a Maros völgyére, és kertváros-negyedet lehetne kialkítani. Egyúttal rendezni lehetne a Somostető felé kivezető utat is, könnyebben megközelíthető lenne a pihenőhely. Hátránya, hogy akárcsak a Kövesadombon, itt sincsen közművesítés. Mivel tagolt a helyszín, nem lehetne gépesített, összefüggő építőtelepet kialakítani. Ugyancsak nem lehet nagyobb tömbházakat tervezni. Talán, vetik fel óvatosan a tervezők, itt mégis csak inkább villa-negyedet, és nem tömbház-negyedet kellene felépíteni.     

A harmadik terjeszkedési irány: az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézeten túl, a  lovarda fele. Itt is szép a kilátás, egyenes a terep, ami  az építkezések gépesítését, gazdaságos kivitelezését eredményezné, és a terület az előzőektől eltérően állami tulajdonban van, nem kellene a mezőgazdasági jellegét megszüntetni, meg a magántulajdonosoktól kisajátítani.[39] Viszont nincs közművesítés, nincsenek utak, jelentős a déli iparnegyedtől és a központtól való távolsága, meg talán alkalmasabb lenne a terület a felsőoktatási intzémény terjeszkedésére, vagy sportlétesítmények építésére.

Van két kiegészítő javaslat is a tanulmányban. Mindkettő hátránya, hogy a központban történne az építkezés, és 25 százalékos lenne a bontási arány. Az egyik helyszín: a Színháztér. Azaz az a terület, amelyet már ekkor kijelöltek arra, hogy oda tervezzék a jövendő színházépületet. Ide lehetne még, a színház köré, 350-400 lakást magába foglaló negyedet építeni. Ennek a résznek a városrendezési tervét 1961 novemberére készítik el, és a tanulmány szerzői még nem láthatták.

A másik helyszín: a Szovjet Hősök tere, meg ennek déli vége, a város legforgalmasabb útkereszteződése, ahol 550 lakrész épülne. Ennek a városrendezési tervbe illesztett rendezési elképzelése is ekkor, azaz 1961 végén készül el.

Az eredmény: ebben az időszakban valóban megtörténtek a város belterületén a kijelölt beépítések, megépült a Kárpátok-sétány, és elkezdődött a Malinovszki-Tudor Vladimirescu-Koronka utcák közötti negyed építése. Kerestem, de nem bukkantam nyomára annak a felmérésnek, amelyet szintén a tervezők javasoltak: a Városi Néptanács rendeljen meg egy átfogó kutatást a családok helyzetéről, összetételéről, hogy az eredmények ismeretében lehessen dönteni a különböző (többek között egy vagy két személynek épülő) lakrészek arányáról, a kereskedelmi, oktatási, társadalmi-kulturális létesítmények szükséges számáról és területi elhelyezéséről.

1964 december 9-én kerül sor arra a büróülésre, amelyen megtárgyalják az elkészült, beterjesztett városfejlesztési tervet.[40] Banc mindjárt az első megjegyzésében kritizálja, túlzottnak tartja az előrejelzést, miszerint 1980-ra 120000 lakója lesz a városnak, tehát az 1965-1980 között 15000-el fog gyarapodni. Ő kisebb, ellenőrzött lakossággyarapodásban gondolkodik. Újra megfogalmazódik: a vasutat, vasútállomást a Maroson túlra kell költöztetni. A repülőtér Nyárádtő mellett kellene hogy megépüljön. A tervben a dél és észak fele kivezető főutak a város között futnak, ezeket is a városon kívülre kell költöztetni, hogy a teherforgalom teljes mértékben kikerülhesse a várost. 1980-ig nem kezdenek építkezéseket a Maros túloldalán, és a dombok fele terjeszkedik a város.   

1965-ben már nemcsak Marosvásárhelynek, hanem a tartomány más városainak is elkészül a távlati lakásépítési terve.[41] Marosvásárhely esetében az 1966-1980-as időszakra szóló tervezés három kiindulópontja: 1980-ban a városnak 120.000 lakója lesz,[42] tehát Bánk véleményét nem fogadták el a felső szervek, az építkezések csakis a Maros bal partján történhetnek, megkímélve a jobb parti mezőgazdasági területeket, valamint: a 10 négyzetméter/lakos alapmutatót figyelembe véve 26.000-28.000 lakás építése 1966-1980 között. Ugyancsak fontos szempont, hogy rendezni kell a város fő közlekedési útvonalai és csomópontjai (November 7 utca, Republicii tér, Dózsa György utca, Hosszú utca, meg ezeknek a főtérbe torkollásai) melletti területeket. 

Az építkezések három területi egységben (zónában) történhetnek. Az első a város keleti-délkeleti részén található, elkészültekor majd összefüggő nagy negyed: a Koronka 1, 2, 3,[43] valamint a Kövesdomb és a Hosszú utca-Szovjet Hősök tér. A második a lóverseny-pálya, Kosárdomb, Cornesti, Egyetem-November 7 utcák, Köztársaság tér, vagyis a város északkeleti része. A harmadik: a város délnyugati részén,  a Maros és a repülőtér mellett, amelynek ekkor javasolják az elköltöztetését Nyárádtő mellé.

Az érvek szerint a leggazdaságosabb az első zóna beépítése, ezért ide 1968-1975 között 11.300 lakrész építését tervezik. A másodikba 1974-1975 között 2.100, a harmadikba 1976-1980 között 7.900 lakrész építésére kerül majd sor.

Az első két tervből  a város mai formáját-állapotát meghatározó valóság lett. A harmadik terv megvalósulására, a repülőtér beépítésére valószínűleg az 1970-es árvíz, és az ennek nyomán beinduló Maros- szabályozási munkálatok, az árvízveszély miatt nem került sor.