Román-magyar interetnikus kapcsolatok, lokális identitás
A
tanulmányozásra kiválasztott település, Fehéregyháza az Erdélyi-medence középső
részén, a Nagy-Küküllő mellett, Segesvár közvetlen szomszédságában fekszik.
1992-ben lakosságának 70 százaléka román, 24 százaléka magyar. Kisebb számban
cigány, valamint néhány szász etnikumú lakosa [1] is van a településnek.
Tanulmányomban
azt vizsgálom, hogy a közelmúltban, de főleg 1989 után milyen jellegű
interetnikus kapcsolatok léteznek a település két, nagyobb számú etnikuma, a
románok és a magyarok között. Ugyanakkor kiválasztottam egy olyan, évente
ismétlődő eseményt, amely a lokális identitás konstruálása
szempontjából kulcsfontosságú: az 1849 július 31-i segesvári csatában elesettekre,
az itt eltűnt Petőfi Sándorra való megemlékezést (helyi nevén:
Petőfi-ünnep). Bemutatom az előtörténet vázolása után az 2000 július
30-i ünnepséget, és ehhez kapcsolódva vázolom az évente megismétlődő
ünnepségeknek a kilencvenes években a lokális identitást építő szerepét.
A településen gyerekkorom óta ismerős
vagyok, közeli rokonaim élnek itt. A kilencvenes években a velük való találkozások,
beszélgetések alkalamt nyújtottak arra, hogy követhessem a településen zajló
változásokról. 1990 március 15-én, az első szabad ünnepen is Fehéregyházán
voltam, és azután is minél többször igyekeztem részt venni a Petőfi-ünnepeken.
1999 őszén, valamint 2000 tavaszán és nyarán elmélyültebb terepmunkát
végeztem a településen. Sorra megkerestem a magyar és román közösségek politikai,
kulturális, vallási vezetőit, beszélgetéseket készítettem velük. Közelről
figyeltem a 2000 július 30-i Petőfi-ünnep előkészítését, lezajlását. [2]
A múltról röviden
Az évszázadok során többször is
"etnikai átrendeződés" történt Fehéregyházán. A település nevét először 1231-ben
latinul, majd 1297-ben magyarul említik. Valószínű, hogy székelyek
telepedtek meg itt az Udvarhelyszékre való továbbvonulásuk előtt. Majd
szász és vallon telepesek lakják a templommal rendelkező, szászul
Veysskirchnek, Weisskirichnek, majd később Weisskirchnek nevezett
helységet. 1553-ban kerül a falu a Haller grófok birtokába. A XVI. század
végén, XVII. század elején a falu elnéptelenedik, az utolsó szászok Segesvárra
költöznek. Ugyanezen század folyamán kezdődik a román jobbágyok
betelepítése. Főleg a grófi udvari munkákra magyarok is betelepedtek, de
kevesen. Egy 1881-ben végrehajtott népszámlálás szerint az 1396 lakos közül 875
a román, 193 a magyarok száma (12 német és 254 egyéb, valószínűleg cigány
mellett).
Fehéregyháza
helyi társadalmának huszadik századi történetét az első világháború
előtti húsz év eseményei döntően befolyásolták. A csődbe jutott
Haller grófok birtokának felét a szász érdekeltségű Siebenbürger
Vereinbank, felét pedig a magyar állam vásárolja meg. A bank előbb negyven
Zsombolya melletti sváb, majd azok gyors távozása után huszonnyolc környékbeli
szász családot telepít a faluba. A magyar állam 33 magyar református családot
telepít: ötöt Esztergom megyéből, a többieket a Székelyföld falvaiból.
Ezzel átalakul az etnikai szerkezet, kiegyensúlyozottan multietnikussá válik a
település, kialakulnak egy, 1990-ig (a szászok távozásáig) tartó korszak
etnikus keretei. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2049 a falu lakóinak
száma, ebből 1194 román, 444 magyar, 188 szász, 223 cigány.
A
huszadik század évtizedeiben a település az etnikumok előbb térben is
elkülönülő, majd keveredő életének a színtere lesz. Kezdetben, a
század első évtizedében a település négy, egymástól elváló részre oszlik.
A falu felső, keleti, Héjjasfalva felöli részén lakik egy tömbben a
szászok legnagyobb része. A falun áthaladó főút mellett hosszában laknak a
románok. A falu alsó, nyugati, Segesvár felöli részén, a Küküllő fele
található a cigányok telepe, amelyet ma is Tiganie-ek neveznek. Déli irányban,
a vasúton túl, a falu addigi terén kívül van a Telep, itt laknak a magyar
telepesek. Végül a falu központjában, az 1440-ben épült, XIX. század elején
felújított református templom és a községháza körül van egy vegyes rész: itt
magyarok, szászok, románok laknak egymás mellett.
A
nagypolitikai változások helyi hatásai többször is átalakítják az etnikumok
közötti viszonyrendszert. 1919 és 1940 között meghatározó szerepet játszott az
a változás, hogy Trianon után minden magyar állami tulajdon - így a kastély és
azok a földek, amelyeket nem osztottak fel a telepesek között - a román állam
rendelkezésébe ment át. Már az 1921-es földreform előtt megkezdődik
ezeknek a földeknek az elosztása a helybeli románok között. A földreform igazi
csapást jelent a magyar telepeseknek. Ugyanis 1918-ig sikerült mindegyik
telepesnek kifizetnie a birtokuk utáni tartozásokat, de nem sikerült a háborús
viszonyok miatt a telekkönyvi hivatalban rendezni az új birtokstátust. Ezért,
mint állami vagyont a telepesek birtokainak nagy részét (az öt holdon felüli
területet) a román állam elvette és kiosztotta. A telepesek ezeket a földeket
új, román tulajdonosoknak kellett átengedniük. Évtizedes pereskedés indul, több
perújrafelvétellel, és csak az 1950-es évek elején sikerül a földeket
visszakapni.
A
románok a telepes szászokhoz és magyarokhoz képest az 1921-es földosztás
előtt a falu szegény rétegének nagyobb részét alkották. Rá voltak
kényszerülve, hogy napszámba járjanak, illetve, hogy a magyaroktól vagy
szászoktól földet béreljenek. 1921-től jelentősen megváltozott a
helyzet. A nagyobb birtok, a közeli Segesvár piaca, az őket pártoló
adminisztráció jobb gazdasági- és életfeltételeket teremtett a románok számára.
1940 augusztus 30-án Bécsben úgy döntöttek, hogy Fehéregyházától mintegy nyolc
kilométerre-északkeletre húzzák meg az új román-magyar határt. Ezért 1940
szeptemberében választás elé került a falu magyarsága: mennek vagy maradnak. Az
idősebbek - a telepesek még élő első generációja - maradtak.
Mentek, majd szöktek a fiatal férfiak, aki megkapták a katonai behívójukat a
román hadseregbe. Elment a felekezeti iskola igazgató-tanítója és egy
tanítónője. Máthé Attila statisztikája szerint az első két évben a
református egyházközség 68 tagja (több mint 10 százaléka) költözött a "közeli"
Magyarországra. Erre az időszakra alapvetően jellemző a magyar
fél kiszorulása a nyilvános térből. Nem tartanak Petőfi-ünnepségeket;
felbomlik a fúvós zenekar, a magyarok közösségi élete a templom falán belülre
szorul vissza.
Az
1945 és 1990 közötti időszak új változásokat hozott. 1957-ben megalakul a
TSZ. Megkezdődik Segesvár modern iparának a kiépítése. Az 1957-1961
között, közvetlenül Fehéregyháza szomszédságában épült Üveg- és Fajanszgyárba
sok fehéregyházi jelentkezik, és az új generáció már szakiskolákat végezve a
gyári munkás életformát választja és éli. 1948-ban államosítják a magyar
felekezeti iskolát. Azóta az ötödik osztályosoknak, ha magyarul akarnak
tanulni, Segesvárra kell bejárniuk.
A
falu központi részein új utcákat nyitnak, például az 1954-55-ben épült új
vasútállomás felé. A Sárpatak partján, a Múzeum utcában, valamint a Telepen
túl, a Sárpatak falu fele vezető út mellett építkeznek. 1963-64 között a
vasúttal párhuzamosan, a falu és a Telep közé épül az új műút, az E 13-as,
Marosvásárhely és Brassó közötti főút helyi szakasza. A szomszéd, kisebb
településekről megindul egy beköltözési hullám. Például Sárpatakról
jelentős számú magyar költözik ide. Az 1977-es népszámlálás adatai szerint
a három, kisebbségben levő etnikum ekkor érte el a legnagyobb létszámot:
812 a magyarok, 351 a németek, 486 a cigányok száma. Fehéregyháza ebben az
időszakban prosperál: segesvári vállalatok építkeznek a határában, adnak
munkahelyet, kereseti lehetőséget; városi autóbuszjárat közlekedik;
nagyméretű lakásépítkezés, vagy a meglevő lakások modernizálása,
fürdőszobával való ellátása folyik. Bevezetik a földgázt, kiépül a
vízvezeték-rendszer. Ugrásszerűen megnő a személygépkocsi-állomány.
Fehéregyháza urbanizált településsé válik.
1969-től
a fehéregyházi katolikusoknak újra van központjuk. A XV. század elején ferences
rendház épült a Sárpatak vizének bal partján levő Monostordombon, majd
1690 körül eltávoztak innen a szerzetesek. A Sárpatak faluból leköltöző
katolikusokkal együtt költözik papjuk is, és imaházzá alakítanak egy épületet,
majd haranglábat építenek, és 1979-ben harangot szentelnek a Monostordombon.
Az
ortodox románok fiatal papjuk vezetésével 1982 és 1985 között építkeznek. A
falu nyugati részén impozáns templomot emelnek az 1811-ben épült kis templom
helyére. A templom messze ellátszó tetejét mázas cseréppel fedik, a cserepek
két évszámot formálnak, a falu (mint román etnikumúak lakta település)
feltételezett alapításának (1265), valamint a templom építésének (1985)
évszámait.
Románok és magyarok 1990 előtt
A
magyar közösség egyik vezetője (nyugdíjas tanító, a Petőfi
Művelődési Egyesület elnöke, több ciklusban tanácstag) mondja: "éles
ellentétekre románok és magyarok között én nem emlékszem...". Ugyanezt állítják
a román vezetők (ortodox pap, tanácsosok) is. Úgy látom, a témáról általam
kialakított beszélgetésekben "románok" és "magyarok" nem, mint "szomszédok",
"barátok", "játszótársak", "munkatársak", hanem elsősorban, mint a "román
közösség" és a "magyar közösség" tagjai jelennek meg. Maga a beszélgetés
helyzete, a témafelvetés az, amely termeli az etnicitást. Az esetbemutatásokon
túlmutató értelmezések során mindenképpen ajánlatos figyelembe venni ezt.
1. Demográfiai arányok változása
A románoknak és magyaroknak a teljes
lakossághoz viszonyított aránya a településen az 1850-1992 közötti időszakban
a következőképp változott [3] :
A
mintegy százötven év alatt a románok aránya - főképp a más etnikumúak
betelepülései miatt - fokozatosan csökkent. Ez volt jellemző a
hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre is, ugyanis ekkor párhuzamosan a románok
mellett (főleg sárpataki) magyarok is betelepednek. 1977 és 1992 között
kivándorolnak a szászok. Bár a románok száma stagnált, a magyaroké csökkent,
mégis a település összlakosságán belül a románok aránya jelentősen, a
magyaroké igen kis mértékben növekedett. Így ma ugyanolyan a románok aránya,
mint százötven évvel ezelőtt. A magyarok száma főleg az elmúlt száz
év alatt gyarapodott, és ma a település lakosságának mintegy egynegyedét (1992:
23,92%) alkotják.
2. Konfliktusok
A
hatvanas évek előtt létezett egy, a paraszti gazdálkodók falujában
kialakult hierarchia. A legjobb gazdák, a legszorgalmasabbak,
legtakarékosabbak, a példaszerű közösségi életet élők a szászok
voltak. Mögöttük román, magyar gazdák sorakoztak, őket követve, tőlük
tanulva, egymással versenyezve, ugyanakkor egymást segítve. Amíg külső
beavatkozásra fel nem bomlott ez a gazdasági-szociális egyensúly, a hierarchia
sem változott. Nem voltak emlékezetes szociális konfliktusok, mert "mindenki
tudta a helyét".
Témámnak
megfelelően, románok és magyarok között 1990 előtt vagy után történt,
a kapcsolatok alakulásában mély nyomot hagyó konfliktusokat, fizikai vagy
szimbolikus agressziókat próbáltam a beszélgetések nyomán rekonstruálni. Úgy
találtam, hogy ezek ekkor és az előző időszakban egyaránt nem
helyi eseményekhez, hanem nagypolitikai jelenségekhez, ideológiai
fordulatokhoz, törésekhez köthetők.
1944
őszén, a front elvonulása után hazatérő katonaköteles magyar fiatalokat,
mint "hazaárulókat" összefogdosták, megverték a román hatóság emberei, és
ebben segédkeztek nekik helyi románok is. Ugyanebben az időben történt,
amit egy szemtanú mesélt: "Egy ilyen verekedésre emlékszem, késő este
volt, akkor még a Telepes utcákban olyan nagy eperfék voltak, s az eperfák
alatt játszottunk mi gyerekek. Hát egyszer látjuk, hogy román legények kapákkal
és villákkal jönnek, s kezdik betörni a házak ablakait. Ez negyvenötben volt,
s bosszúból, itt volt ugye a határ, a magyarok átpufogtattak, s a románok
vissza, s a saját szememmel láttam, amikor hozták a sebesülteket. Boldogfalvánál
voltak ilyen összecsapások. Az itteni magyar legények Toldy Dénesnél mulattak,
s a románok ugye törték az ablakot, Szabó Vilmánál s Barabás Regináig eljutottak,
s mi gyerekek rögtön riasztottunk, s a felnőttek, legények jöttek is,
s mint a hodákiakat Vásárhelyen, megfutamították őket. Másnap aztán egyik-másik
a románok közül bekötött fejjel jelent meg, de hát ők jöttek ide. De
az idősek, az apáik biztosan nem helyeselték, hogy a fiaik ezt csinálták..." [4]
Igen
kivételes történelmi helyzetben került erre sor, azután ehhez hasonló nem
történt, állítja a beszélgetőtárs. Mások szerint ehhez hasonló feszültség
volt a faluban 1990 márciusában, közvetlenül a marosvásárhelyi véres események
után. A románok, magyarok között egyaránt rémhírek terjedtek a másik fél "készülődéséről"
- de végül is semmi sem történt, bár: "Volt, amikor hintették a gyűlöletet,
az ortodox pap, az öreg románok mondták az öreg magyaroknak, s én tőlük
tudom, hogy azt mondta, ez a kilencvenes márciusi események után volt, hogy
nekünk fel kell fegyverkeznünk baltákkal, botokkal, ilyen ütő-verő
szerszámokkal, s ki kell verjük a magyarokat a sárpataki völgyből, mert
valamikor ők verték ki onnan a románokat..." [5]
A
szimbolikus agresszióra több példa is van. A húszas években a piros-fehér-zöld
szinek viselete, valamint a magyar Himnusz nyilvános éneklése miatt alakulnak
ki konfliktusok. A nyolcvanas évek elején egy magyar legény letépi és
meggyújtja az állami ünnepen kitett piros-sárga-kék zászlót; helyben tartott
nyilvános tárgyaláson ítélik börtönbüntetésre. Ugyancsak a nyolcvanas években a
48-as emlékműnél a magyar nagykövetség képviselője által elhelyezett
piros-fehér-zöld szalagos koszorút köti a bicikli után egy fiatalember,
végighurcolja a falun, majd meggyújtja (mások szerint a patakba dobja).
A
konfliktusok azonban - mint a példák is mutatják - kivételes helyzetekben
történő kivételes események. A mindennapokban a románok és a magyarok:
"szomszédok", "barátok", "munkatársak".
3. Tér-változások
Az
etnikumok század elején kialakult térbeli elhelyezkedése - a falu viszonylagos
etnikai különállásokat mutató tagoltsága - a század közepétől fokozatosan
megváltozott. A folyamatnak két fontosabb alakítója van. Az egyik a település
számbeli-területi gyarapodása. Segesvár szomszédsága azt eredményezte, hogy az
1989 előtti negyven évben folyamatosan nőtt a környező, kisebb
falvakból betelepedők száma. Ezeket a családokat a városi megélhetés
vonzotta ide. A munkaképes emberek nagyobb részének már volt segesvári
munkahelye, és ahhoz szeretett volna közelebb kerülni, családjának jobb
körülményeket teremteni, amikor Fehéregyházán telket vett, építkezett.
Sárpataki, szederjesi, szenterzsébeti magyarok, búni, topai vagy távolabbi
románok egyaránt akadtak a beköltözők között. Ki, ahol kapott, ott
vásárolt telket, esetleg eladó házat magának.
A
másik alakító tényező: a szászok Németországba való kitelepedése. A
hetvenes években kezdődött, a nyolcvanas években felerősödött, majd
1990-ben Georg Schwarz lelkész kivándorlásával befejeződött a folyamat. A
szászok házait, telkeit az állam eltulajdonította, és kiosztotta vagy eladta.
Szász házba beköltözni helyieknek, például fiataloknak, de különösen
Segesváron, tömbházban lakó embereknek igen előnyös változást hozott.
Inkább románok, de magyarok is kaptak vagy vásároltak házakat. A szász
falurészben 1945-ben 25 szász, valamint 2 magyar és 1 román család lakott; ma
32 román, 15 magyar és 3 vegyes (szász és magyar vagy román) család lakik.
1989-ben
Fehéregyháza, a század elején tapasztalható állapotokkal ellentétben, tereiben
is inkább vegyes etnikumú településnek mondható. Etnikailag egyneműnek
tekinthető részek: a főutca, különösen a központtól Segesvár fele
eső, románok lakta része; az újonnan betelepedett cigányok igen nagy
lélekszámú új lakónegyede a Sárpatak bal partján, valamint a két oldalról
románok lakta utcasorokkal körülvett, legnagyobb részt magyarok lakta Telep.
Vegyes az egykor szászok lakta felső faluvég, és mindazok az utcák,
amelyek a negyvenes évek végétől alakultak ki, népesedtek be.
A
település fejlődésének új irányokat szabott az 1963-1964-ben épült E
15-ös, Marosvásárhelyt Brassóval összekötő műút, amelyik kikerüli a
régi falut, faluközpontot. Emellett az út mellett új utcák, házsorok alakultak
ki, melyekben szintén vegyesen laknak románok, magyarok, a Tiganiaból kirajzó
cigányok. Ebben az időszakban a régi faluközpontban új iskolaépületet,
szövetkezeti üzletet építettek. Nem ide, hanem a falu alsó részére, az ortodox
temető mellé építették, ezzel is a
"román központ" jelleget erősítve,
az új, nagyméretű ortodox templomot.
4. Hétköznapi együttélés
4.1. A rokonság
A
románok és magyarok közötti rokoni kapcsolatok alakulásáról egy másik, a magyarok
asszimilációját vizsgáló tanulmányomban részletesebben szóltam [6] . Itt csak a fontosabb gondolatokat ismételném meg. A század
második felében egyre több a vegyes házasságok száma, és megfigyelhető
ezekből a házasságokból származó következő generáció tagjainak románná
válása. Ennek ellenkezőjére, valamint 1989 után, a románokhoz való igazodás
megfordulására, "magyarosodásra" is van példa. Beszélgetőtársaim többségének
az a véleménye, hogy a vegyes házasság megtörténik, de mindkét (román és magyar)
helyi közösség tagjai igyekeznek ezt inkább elkerülni. A vegyes házasságok
többségében az egyik családtag nem fehéregyházi.
1905-ben
létrejött egy színmagyar falurész, a Telep. 24 református magyar család
költözött ide. 1999-ben 82 család lakik itt: 67 magyar, 9 román, 1 német, 1
magyar cigány, 4 vegyes (román és magyar, illetve egy bolgár és magyar). Ez utóbbiak közül három úgy költözött vissza
idegenből (a magyar családtag idevaló, és a házasságot idegenben kötötték
meg). Úgy tűnik, Fehéregyházán a vegyes házasság exogám jelenség. Éppen
ezért nem jellemző a rokoni kapcsolat helyi románok és magyarok között.
4.2. Szomszédság (territoriális kapcsolatok)
Az
évtizedek alatt a szomszédsági kapcsolatok kialakultak, megszilárdultak. A
negyvenes évek végétől beköltözők együtt építkeztek, egymást
kezdettől segítették. A beszélgetőtársaim nem tudnak tartós, etnikai
alapon kialakuló rossz szomszédsági viszonyról: "Az a magyar, aki ott van a
románság között, az alkalmazkodik..."
A
szomszédsági viszony értéke akkor derül ki igazán, ha megváltoznak a feltételek,
elköltöznek egymás mellől a szomszédok. Szász és magyar szomszédságból
a falu középső részébe, román környezetbe költözött idős román asszony
meséli: "Soha nem volt, azóta se olyan jó szomszédunk, mint Márton bácsi.
Mikor jöttünk el, akkor is a lelkünkre kötötte: ha baj van, segítség kell
vagy pénz kell kölcsön, először hozzám gyertek!" [7] . Az asszony fiatalabb lánya arra emlékszik, hogy gyerekként
mind a két család (a szemben levő magyar és a sajátjuk) ugyanúgy bánt
a szomszéd gyermekekkel is, mint a sajátjukkal: ha ettek, megkínálták őket,
ha dolgozni kellett, hol itt, hol ott segítettek. A kinőtt ruhákat, cipőket
a szomszéd kisebb gyerekek örökölték. Karácsonykor egymást köszöntötték, húsvétkor
a református és ortodox család kölcsönösen ünnepi kalácsot, tésztákat küldött
egymásnak.
A
territoriális kapcsolatok Fehéregyházán kevésbé etnicizáltak. Akik
territoriális kapcsolatban állnak egymással, azok a mindennapokban igen sok
kooperatív formát tartanak életben. Ezek legnagyobb része szomszédok - és nem
"románok" és "magyarok" közötti. A szomszédok legjelentősebb (informális,
jogilag nem létező) intézménye az úgynevezett Temetkezési Egylet. A
szászok hozták magukkal betelepedéskor, mint a szervezettségüket biztosító
egyik intézményt. A magyarok az ötvenes évek közepén alakítottak egy ilyen
egyletet, majd mintegy évtized múlva ez kettévált. A románok a magyaroké után
alakították a maguk ma működő két Egyletét. A tagok tagdíjat
fizetnek, és haláluk esetén az Egylet segélyben részesíti a családot, temetést,
tort szervez. A magyar egyletek tulajdonában vannak a fúvószenekar hangszerei
is, és a fúvószenekar kedvezményes bérért játszik a tagok temetésén. Témám
szempontjából fontos, hogy az eddig említett egyletek etnikumok szerint
alakultak, működnek, az etnikumok belső szervező intézményei. A
határok nem hermetikusak, vannak átjárások. Vegyesházasságok más etnikumú
tagjai is beléphetnek; vagy a vegyes szomszédságban élők egyiknek és
másiknak is tagjai lehetnek. Ilyenkor két tagdíjat fizetnek, és temetéskor
mindkét egylet segít. Van ugyanakkor egy olyan egylet is a faluban, amelyet
eddig még nem említettem, és amelyik az előbbiek mintájára, de nem
etnikai, hanem szakmai szempont szerint alakult ki: ez a vasutasok egylete.
4.3. Barátok/kortársak (falun belüli, életkori csoportokon
belüli kapcsolatok)
Az
utóbbi évtizedekben felnövő fiatalok generációs kapcsolatait a
territoriális kapcsolatok mellett döntően meghatározta intézményi
szocializációs környezetük. Azok a magyarok, akik a helyi iskolában román
osztályokba jártak, a generációjuk román fiataljaival további jó kapcsolatban
maradtak. Azok a fiatalok, akik Segesváron vagy a székely kisvárosokban
végezték ötödiktől tanulmányaikat, ottani kapcsolataikat erősítették
meg. Azt mondhatom, hogy a fiatal generációk románjai és magyarjai sokkal
kevésbé ismerik egymást, és ennek következtében kevesebb közöttük a kooperáció,
mint a század közepén felnövők esetében.
4.4. Jövevények és munkatársak (alkalmi kapcsolatok)
Fehéregyháza
a huszadik század végére tulajdonképpen Segesvár külvárosává vált. Már a
hetvenes években összeért a két település. Ettől fogva a faluban lakóknak
egyszerre kellett etnikai különbségeik mellett társadalmi különállásuknak - és
integrálódásuknak a kérdéseivel szembenézni. Az etnikumok szempontjából ez azt
jelentette, hogy számban sokkal nagyobb etnikai tömb részeiként is tekinthettek
magukra. Fehéregyházi román közelebb érezhette magához a segesvári román
munkatársát, mint a fehéregyházi magyar utcabelijét. Helyzetek sorában merült
fel a kérdés, hogy kikhez állnak a fehéregyháziak közelebb: románok/magyarok a
magyar/román szomszédjukhoz, vagy a gyárban a román/magyar munkatársukhoz, a
városban a román/magyar alkalmi ismerőseikhez.
Döntő
fontosságúnak tartom a válasz keresése szempontjából a konstruálódó (kapcsolatokban
megújuló) lokalitás kérdését: kinek kivel volt lehetősége több időt
közösségben (territoriális, generációs közösségben) együtt tölteni. Nem meglepő,
hogy beszélgetőtársaim (de közülük inkább a román etnikumúak) közül többen
is utaltak arra: az utóbbi évtizedekben érzékelhetővé vált egy etnikumokat
átmetsző határ helyiek ("cei de aici") és idegenek ("venetici", ezt jöttmentként
is lehet érteni) között [8] . Ez működött, működik a más helységekben lakó,
közös segesvári munkahelyeken találkozó munkatársak esetében is. Ez a határ
természetesen átjárható. Igazán erős akkor, ha lokális idegenség, etnikai
különállóság és szociális kirekesztettség együtt jelentkezik. Ez pedig 1989
után leginkább érzékelhetően nem a románok és magyarok, hanem a románok,
magyarok és integrálódott, Tigania településrészen lakó cigányok - valamint
a nemrég letelepedett cigányok között épül.
1989
előtt csak néhány kis cigányház állott az egyik fehéregyházi faluvégen, a
Sárpatak felső folyása mellett. A kilencvenes évek közepén lebontottak
Segesváron néhány, az ötvenes évekből származó, düledező egyemeletes
barakképületet. Ezek lakásainak többségében akkor már rég munkanélküli,
jövedelem nélküli cigány családok laktak. Egyik évről a másikra százával
költöztek a Sárpatak melletti telepre. Ez ma Fehéregyháza legzsúfoltabb,
legelhanyagoltabb része. Lakói a helyi társadalmon kívül élnek - a helyiek csak
a távolságot tartják velük szemben, hiszen "tolvajok, munkakerülők". A
hatóságokkal nincs kapcsolatuk, rendszeres szociális segélyben már csak azért
sem részesülnek, mert nem lehet pontosan tudni, hányan, kik, meddig tartózkodnak
itt. Számukat beszélgetőtársaim több mint négyszázra becsülik. Akik itt
laknak, azok fizikailag a falu terében élnek - de szociálisan igen erős
határokon kívül rekesztve.
Románok és magyarok 1989 után
1. Politikai viszonyok, intézmények 1989 után
Az
1989 utáni időszak az új, politikai, társadalmi-kulturális életet szervező
intézmények alakulásának, működésének korszaka. Ezek alkalmanként magukra
vállalják, szabályozzák a románok és magyarok kapcsolatainak megjelenítését,
alakítását. 1989 legvégén jön létre az első helyi politikai szervezet,
a magyarok érdekvédelmi szervezete [9] , az RMDSZ (Romániai
Magyar Demokrata Szövetség). Őt követi a RNEP (Román Nemzeti Egységpárt)
helyi szervezete, amely a nemzeti érzelmű, politizáló románokat tömöríti.
Az
első évek a szembenállás jegyében telnek. A legelső, máig sokat
emlegetett, a magyar osztályok magyar iskolává való szervezése körül kialakult
konfliktus 1990 januárjában robban ki. A Pintea Aurora tanárnővel, a Román
Nemzeti Egységpárt színeiben 2000 tavaszán is a tanácsba bejutott tanácsossal
készített beszélgetésből idézek:
"....amikor visszatértünk a vakációról, tanári gyűlés
volt, és Gábos Dezső felvetette a különválás kérdését. Őszintén
mondom, nekem legalábbis az egy sokk volt. Lehet hogy nagyon durva voltam,
amikor állást foglaltam, és azt mondtam, hogy megsért minket. Hát mondta valaki
önöknek, hogy menjetek el ezekből az épületekből, mert két
iskolaépület van... Felvetette valaki a problémát, hogy ön nincs amit keressen
itt? Vagy fordítva: szégyelli, hogy tovább azokkal a román kollégákkal együtt
legyen, amelyekkel eddig együtt volt, vagy hogy a magyar gyerekek a román
gyerekekkel játszanak? Ha ön, mint nevelő ezt mondja, akkor bármire
számíthatunk az egyszerű emberek részéről! Egy iskolázott ember
uszítja a többieket? Azt akarom mondani, hogy ez egy elszigetelt eset volt. Nem
egyeztünk bele, természetesen, mert úgy gondoltuk, hogy nincs szükség erre a
különválásra. Azt mondtam: mit is jelent ez? Bezárkóznak, ott csak a magyarok,
itt csak a románok, vagy csak a cigányok, hát ez nem lehetséges. És
Fehéregyházán nem történt meg ez a dolog."
Az
1990. márciusi marosvásárhelyi román-magyar konfrontáció kölcsönös bizalmatlanságot
és ellenségességet szült. 1990 nyarán az RMDSZ a magyarországi Nagykátáról
mintegy 700 könyvet kap ajándékba. A falu közepén álló, egykor a grófi birtokhoz
tartozó épület ("filagória") üresen álló első emeleti helyiségeit kérik
az új helyi vezetéstől magyar könyvtár és RMDSZ székhely számára. Az
ellenséges hangulat nyilvánvaló: amikor ezt a kérést a tanács tárgyalja, szervezetten,
az ortodox pap vezetésével mintegy 50 román is a teremben tartózkodik: "Csúnyán
beszéltek velünk, igaz, mi is kikeltünk... A kérést nem lehet jóváhagyni,
keressünk magunknak székházat, ha kell. Még fütyültek is..." [10]
A
helyhatósági választások statisztikájából is kiderül: fokozatosan oldódott ez a
polarizáltság, szembenállás, többszínűvé vált a helyi politikai élet.
1992-ben a 15 (községi, tehát nemcsak fehéregyházi) tanácstag politikai pártok
szerinti megoszlása: 9 RNEP, 4 RMDSZ, 2 KDNPP (Keresztény Demokrata Nemzeti
Parasztpárt). 1996-ban: 5 RNEP, 3 RMDSZ, 2 RDK (Román Demokratikus Konvenció),
2 DP (Demokrata Párt), 1-1 pedig: NLP (Nemzeti Liberális Párt), SzMP
(Szocialista Munkapárt), Nyugdíjasok Pártja. A 2000 júniusában megtartott
választások eredményei: 4 RMDSZ, 2 RNEP, 2 DSZRP (Demokratikus Szocializmus
Romániai Pártja), 2 NRP (Nagyrománia Párt), 2 KDNSZ (Kereszténydemokrata
Nemzeti Szövetség), 1 RKK (Romák Keresztény Központja), 1 független (az ortodox
pap). 2000-ben már esély volt arra, hogy az RMDSZ alpolgármester-jelöltje
nyerjen; a román pártok azonban összefogtak és más jelöltet támogattak.
A
településnek 1992 óta ugyanaz a helyi, román nemzetiségű személy a polgármestere.
Politikailag független. Véleménye szerint "a polgármester ezen a szinten egy
adminisztrátor helyi szinten ő nem kell politizáljon. Akik itt pártok
színeiben jelentkeznek, azok nem a lakosságot képviselik, csak egy-egy bandát
("gasca")..." [11] . Igen nagy érdeme, hogy évek során előkészítette,
majd bírósági úton elérte, hogy Segesvár és Fehéregyháza között ez utóbbi
javára dőljön el a határvita. Ugyanis ezzel néhány nagyobb segesvári
ipari platform, amelyet olyan fehéregyházi területre építettek, amelyet építés
előtt, az ötvenes években a város bekebelezett, visszakerült Fehéregyházához.
Ez igen jelentősen megnövelné a helyi tanács bevételét és lehetőségeit.
Helyi
szinten, amint ez a fentiekből kiderül, az RMDSZ a legstabilabb politikai
képviseleti szerv, noha nem mentes belső konfliktusoktól. 1999 elején
megújult a vezetőség, a választások előtt új, fiatalabb generációból
származó jelöltek jelentkeztek. Az RMDSZ polgármester-jelöltet is állított. A
megválasztott polgármester az érvényes 2265 szavazatból 1549-et kapott, a
listán őt követő RMDSZ jelölt 319-et (igaz, az RMDSZ lista 444-et,
tehát a magyar szavazók is jócskán adták a voksukat más
polgármesterjelöltekre). Maga az a tény jelzi a helyi politikában tapasztalható
etnicizált határok halványodását, de ugyanakkor továbbélését, hogy a versenyben
alulmaradt RMDSZ jelölt a választások után esélyeiben bízva megpályázta az
alpolgármesteri széket, de végül alulmaradt.
Az
RMDSZ súlyát a választások előtt az is növelte, hogy kiderült: kijárták
az illetékes RMDSZ-es államtitkárnál, hogy a falu külön alapból pénzt kapjon
egy utcájának (a Múzeum utcának) a leaszfaltozására. A község 1999 évi költségvetése
1,8 milliárd lej volt, a kijárt összeg: 1, 9 milliárd. Sajnos, csak kiskapun
keresztül lehetett idehozni a pénzt: a Közmunkaügyi és Településrendezési
Minisztérium nem utalhat ki pénzt településen belüli, csupán települések közötti
útépítésre, tehát a pénz úgy érkezik, mint a Fehéregyháza és Nagybún közötti,
részben elkészült útépítési költsége. Polgármesteri ígéret van azonban arra,
hogy "a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad", tehát a Múzeum utcát
- az RMDSZ-nek, mint kormánypártnak köszönhetően - leaszfaltozzák [12] .
A
megváltozó helyi politikai helyzet az adminisztráció viszonyulását is
megváltoztatja. A Petőfi Művelődési Egyesület az RMDSZ-en
keresztül évek óta kéri a tanácsot: cseréljék ki a fűút mellett látható, a
Petőfi-múzeum fele az utat jelző táblákat. 1999-ben, a kerek
évforduló, nagy ünnep alkalmával erre nem került sor. 2000 tavaszán az RMDSZ
vezetők elérték, hogy a polgármesteri hivatal költségén három táblát
csináltattak, amelyen három nyelven (románul, magyarul, németül) van rajta a
helységnév. A Petőfi-ünnep előtti héten a táblák készen voltak, de
nem voltak felállítva. Előzőleg az Útügyi Hivataltól kellett
engedélyt kijárni arra, hogy pontosan az előzőleg megjelölt helyekre
felállíthassák, most a polgármester nem sokat teketóriázott: "Tudod mit, az én
felelősségemre tegyétek fel oda, ahova akarjátok" - mondta az RMDSZ
elnökének. A felállítás költségeit is a polgármesteri hivatal állta.
2. Térátalakulások
A
településen a kilencvenes években is élénk az építkezési kedv. A középületeken
látható a hivatalos intézmények pénztelensége, ugyanakkor tapasztalható az
egyházak megerősödése. A református egyház renováltatta templomát, és új
paplakot épít. Az unitáriusok új templomot emeltek a Múzeummal szemben. Az
ortodox pap hatalmas házat épít. A település egykor legjelentősebb ipari
egysége, a Lengyár ma romhalmaz. Külföldi tulajdonosa nem folytat termelő
tevékenységet. A gyár kerítései leomlottak, vagy elhordták őket, így a
gyár területe mindenkié, szabad az átjárás.
A település régi központja elhanyagolt. Amennyiben leaszfaltozzák, a
Múzeum utca kiszélesedő része, egyik oldalán a múzeummal, a másik oldalán
az új unitárius templommal, kulturális-szakrális központtá válhat.
3. Intézményes keretek
A
fehéregyházi románoknak nincs bejegyzett, működő kulturális vagy
szociális, civil szervezetük. A település közintézményeinek (polgármesteri
hivatal, iskola, művelődési ház) román vezetése "szervezi" az állami
mellett a helyi román elképzelések, érdekek szerinti működést. Például
évente a nemzeti ünnepet, december 1-jét; vagy a művelődési ház
évente Calusari (néptánc)találkozót szervez. A magyarok társadalmi-kulturális
szervezete a már említett Petőfi Sándor Művelődési Egyesület.
A falu krónikása szerint: "1990-ben Gábos Dezső, helyi tanárnak sikerül
megszerveznie a határokon is átnyúló Petőfi Sándor Művelődési
Egyesületet, amely a Petőfi kultusz ápolását is zászlajára tűzi....
Március 15-én és a július végi Petőfi-napon - főként vendégközönségnek
- megszervezi évfordulós ünnepségeit és az ifjúsági Petőfi-bált." [13] . Az Egyesület szerepéről a továbbiakban részletesebben
is szó lesz.
A határok termelése szempontjából fontos a
magyar egyházaknak a közösségszervező működése. A századfordulón a
magyarok vallás szerinti megoszlása a következő volt: 189 református, 51
katolikus és 19 unitárius. A magyar telepesek reformátusok voltak, ez
jelentősen megnövelte a reformátusok arányát. A Sárpatakról az ötvenes
évek után beköltöző katolikusoknak bár saját papjuk nincs, de van
szertartási központjuk és vallási életük. Nagyon látványos az unitáriusok
talpraállása. Bár 1992-ben 537 a reformátusok, 127 a katolikusok és csak 68 az
unitáriusok száma, mégis templomépítésbe kezdenek. 2000-re már kész a templom
és a gyülekezeti terem, hátra van még a belső berendezés elkészítése. A
reformátusok a kilencvenes években előbb a templom javítását végzik el,
majd 1999-ben nekikezdenek a papilak bővítésének. Mindhárom egyháznak
jelentős az egyleti élete. Közösen ünnepelnek, a szegényeken közösen
segítenek.
Itt
említendő még, bár jogilag nem intézményesült, a magyar fúvószenekar.
1931-ben alapították, 1940-ben megszűnt, majd 1949-ben újraalakult, de
aztán egy ideig megint élőhalott volt, és a nyolcvanas évek közepétől
újra jelentős a szerepe. A szász fúvószenekar mintájára, azt követve
alakult. Első pillanattól alapvető feladata volt a
"halotti" és "ünnepi" zene szolgáltatása: a magyar
temetések, valamint magyar ünnepek szimbolikus súlyának emelése. Az a közösség
- tartják a falubeli magyarok - amelyik fúvószene kísérettel temet és ünnepel,
ellentétben azokkal, amelyek nem teszik ezt, nagyobb tiszteletet ad
halottainak, és nagyobb pompát ünnepeinek. Nem elhanyagolható az a szerep sem,
hogy évente egyszer szimbolikusan összekötötte a magyarok lakta, a faluban
szerte-szét fekvő intim tereket. Ugyanis minden húsvét első napján a
zenekar ébresztőt adott. Ez azt jelentette, hogy végigment a falun, és
ahol az előzőleg megegyezettek szerint fogadták, ott az udvaron
zenélt. Ezt követte egy rövid köszöntés, borral és kaláccsal való kínálás.
Mindebből
a mában egy átalakult szokás maradt fenn: a zenekar kijelöli, összeköti a
magyarok számára fontos tércsomópontokat. Ma húsvét reggelén nem házak udvarán,
hanem a falu különböző utcáiban, magyarok lakta helyein zenélnek. Kezdik
az egykori szász falurészben lakó magyarok előtt. Ide kigyűlnek azok
a szászok is, akik húsvét alkalmával hazalátogatnak, valamint az itt lakó,
ortodox, tehát a húsvétot más időpontban ünneplő románok is. Zenélnek
még a református templom előtt, az emlékmű, vagyis az épülő
unitárius templom mellett, és végül a Telepes utcában fejezik be a körutat.
Összesen mintegy húsz helyen állnak meg zenélni.
A
hetvenes évek végétől, a kitelepedések következtében, sorra szűntek
meg a környékbeli szász falvakban, majd Segesváron a szász fúvószenekarok. A
nyolcvanas évek végére a fehéregyházi magyaroké maradt az egyetlen
működő zenekar. Szerencsés módon éppen ekkor következett be karnagycsere
és minőségi fellendülés is a zenekarnál. A segesvári városi kultúrház
szerződést köt velük: minden hivatalos, állami ünnepen fellépnek. Cserébe
két rend egyenruhát csináltatnak a zenekar tagjainak, és ha időnként
fúvóstalálkozókra vagy fesztiválokra mennek, akkor fedezik az utazási
költségeket. Ez a szerződés ma is érvényben van. A fúvószenekarról
elmondható, hogy a falu fiatal magyar legényeinek, férfiainak a legfontosabb
nevelő, közösséget kialakító intézménye. Bizonyítható a közös zenélésnek,
próbáknak és fellépéseknek az erős, magyar identitástermelő jellege.
Mindeddig románok nem jelentkeztek a zenekarba.
4. Hétköznapi együttélés
1991-ben
felszámolják a termelő szövetkezetet, újra magángazdaságok jönnek létre.
Megmarad az állami gazdaság, azok, akiknek a földjeiken ez termel, részvényesek
lesznek. A legjobb földek az állami gazdaság művelésében maradnak - ez
is az egyik oka annak, hogy a földosztás nem járt konfliktusokkal (magyaroknak,
románoknak egyaránt ez a véleménye). Ez azért is figyelemreméltó, mert a XX
század során, az állami beavatkozások, az ezt követő perek következtében
a földbirtoklás volt az egyik helyi, lappangó konfliktusforrás. Azonban a
kilencvenes években a földtulajdon már nem azt jelentette, mint a század közepén.
Elsősorban a szomszéd város hatására egy olyan urbanizálódási folyamat
zajlott a településen, amely a gazdálkodói mentalitás elhalványulásához vezetett.
Specializált gazdaságok alakultak ki: a város piacára fóliázással zöldséget,
virágot, húst (disznó, majorság) termeltek; de igen lecsökken például a tehéntartók
száma. Ezért is van realitása azoknak a terveknek, amelyről a polgármester
és néhány tanácsos beszélt: a 2000-ben felszámolandó állami gazdaság (jelentős
ingatlanokból, gépparkból álló) vagyonát egyben átvenni, a gazdaságot nem
megszűntetni, hanem tovább működtetni. [14]
Az etnikus viszonyok és a lokális identitás konstruálásának
egy példája: a Petőfi-ünnep
1. A kérdés
A
fehéregyházi román-magyar viszony kulcskérdése a Petőfi-ünnep, és mindaz,
ami ebből következik. Legáltalánosabban fogalmazva: a magyar közösség egy
fontos magyar nemzeti emlékhely őrzője. Ahhoz, ami ebből
következik, a helyi románságnak mindig is viszonyulnia kellett: 1899 óta évente
magyar ünnepek, felvonulások, igen jelentős magyar személyiségek
látogatásai, igen jó külföldi kapcsolatrendszer. A "magyar Fehéregyháza" a
magyar nemzeti térben igen ismert és fontos helyszín, a "román Fehéregyháza"
ezzel nem veheti fel a versenyt, hiszen a román nemzeti térben semmiféle
szerepe nincs. Ezt az igen asszimetrikus viszonyt kell kezelni helyben ahhoz,
hogy a hatalmas (turisztikai-kulturális-fejlesztési, így gazdasági)
potencialitás, amelyet az emlékhely jelent, a lokalitás építőjévé váljon.
A kérdés tehát: a "magyar Fehéregyháza" legfontosabb lokális értéke, a
jelenlegi toleráláson túl, elfogadható lesz-e a román közösség számára, mint a
település teljes társadalmának legfontosabb értéke?
2. Történelem
1849
július 31-én a fehéregyházi síkon zajlott az 1848-1849-es magyar forradalom
és szabadságharc egyik utolsó ütközete.
Több mint négyszáz honvéd vesztette életét. Petőfi Sándor eltűnése,
feltételezett halála azonban olyan szimbolikus dimenziót nyert, ami a magyar
"Nemzeti Panteonba" emelte be a helységet. Bevezetőként röviden végigkövetem
azokat a mozzanatokat, amelyek az emlékhely (és a hozzá kapcsolódó közösség)
épülését, működését mutatják. 1867-ben tér haza kufsteini rabságából
gróf Haller Ferenc, aki a birtokán található hármas tömegsírt bekeríttette,
és föléjük, a kegyelet jeléül, hársfákat ültettetett. 1874-ben kerül a faluba
a fiatal, szomszéd falusi, héjjasfalvi származású, tehát a 48-as emlékeket
szájhagyományból is ismerő Balázs Imre református pap. Életének nagy
tétje, hogy a fehéregyházi csata és Petőfi emlékének megfelelő emlékmű
álljon Fehéregyházán. Szervezni, gyűjteni kezd, majd, miután Segesvárra
kerül [15] , megalapítja a Magyar Kaszinót, amely gazdája és szervezője
lesz az évfordulós Petőfi-ünnepeknek. Az általa összegyűjtött pénz
teszi lehetővé, hogy 1887-88-ban, Segesváron a vármegyeházát és a református
templomot építő budapesti műépítész, Alpár Ignác megrajzolja az
emlékmű tervét, majd Köllő Miklós szobrászművész elkészítse
az emlékmű csúcsán levő turult, valamint a segesvári Petőfi-szobrot.
"Mindkét emlékművet 1897 július 31-én, a csata évfordulóján avatják,
ezreket megmozgató, országos ünnepség keretében. Balázs Imre lelkipásztornak
Jókai Mór ír köszönőlevelet ebből az alkalomból, úgy is, mint a
Petőfi-társaság elnöke". [16]
A
grófi család egyik tagja, Haller Luise saját birtokán, a honvédsírok köré
emlékkertet létesít, emlékházat építtet, ebbe múzeumőrt telepít, és 48-cal,
Petőfi halálával kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat gyűjt, állíttat
ki: "...megvolt az az ágy, amelyikben Petőfi utolsó éjszakáján hált,
valamint az a kávéscsésze, amelyből utolsó reggelijét fogyasztotta, s
amelyet a székelykeresztúri Varga Rózsika nemzeti színű szalaggal kötött
át." De "1916 augusztus 31-én a román támadás miatt a magyar hatóságok
a vidék kiürítését rendelik el, s a segesvári Petőfi-szobrot, valamint
a fehéregyházi emlékház műtárgyait az ország belseje felé menekítik.
Evvel az állandó kiállítás állagát felbecsülhetetlen veszteségek érik. Elvesz
a sok jeles személyiség bejegyzését őrző vendégkönyv is." [17]
A
Fehéregyházán hagyományt teremtő nagy ünnepre 1899 július 30-án kerül
sor. Ennek bemutatása előtt egy rövid kitérőt kell tennem. Az 1948-49
köré a későbbi évtizedekben a legjelentősebb magyar emlékezési kultusz
konstruálódott. Része volt ennek a folyamatnak a harctéren elesett forradalmár
költő, Petőfi Sándor heroizálása, nemzeti hőssé avatása. Az
elesettekre, mártírokra való emlékezés hozza létre az emlékműállítás
gyakorlatát, ezzel létrejönnek azok az emlékezeti helyek, "amelyek gerjesztik,
ám egyszersmind hatásosan szimbolizálják is a nemzeti ünnepek és rítusok közösségi
gyakorlatát" [18] .
Fehéregyháza
a 1948-49-es emlékhelyek közül az egyik legfontosabb. Ezzé igazából az 1899-es
megemlékezés avatta. Ebben az évben, amikor a szabadságharc bukásának félszázados
évfordulójára emlékeztek, állt már az emlékmű, a múzeumház, körülöttük
az emlékpark, Segesváron a Petőfi-szobor. Életbe lépett az 1898:V. törvénycikk
1949-49 emlékezetének hivatalos ünneppé nyilvánításáról. Az ünnepséget a segesvári
Magyar Kaszinó szervezte, két helyszínen (Segesváron és Fehéregyházán).
Külön küldöttséggel képviseltette magát a főrendi ház és a képviselőház,
valamint a kormány. Tizenöt különvonat szállította az érdeklődőket,
a Székelyföldről mintegy ötezren jöttek, az ünneplők mintegy fele.
Száznegyven koszorú került az emlékmű talapzatára, és Segesváron az ünnepség
négyszázötven terítékes díszebéddel ért véget. A következő évtizedben,
kevesebb résztvevővel, megismétlődtek, és Fehéregyházán is rituális
körvonalat nyertek az ünnepek. Ehhez azonban az kellett, hogy a településen
megjelenjenek a zömükben Székelyföldről érkező telepesek. Egy korabeli
szerző írja: "Az 1900-as évek vége felé széles körökben keltett megnyugvást
az a hír, hogy a kormány nyilvános árverésen 350 000 k.-ért megvette Haller
Lujza grófnő 1278 holdas fehéregyházi birtokát, a szerencsétlen végű
segesvári csata színterét. A kormány beavatkozását a közvélemény sürgette,
mert kétessé vált birtoka azoknak a hantoknak, amelyek ezer honvéd csontjai
közt Petőfi Sándor hamvai magyar Panteonná avattak ..." [19] A magyar kormány beavatkozása feltételezhetően
az emlékhely körüli földek nem magyarok által történő felvásárlását előzte
így meg, és lehetőséget teremtett a telepítésre. Azt lehet tehát mondani,
hogy az emlékhely jelleg indokolta az állami beavatkozást, és a 32 református
magyar családnak - mintegy az emlékhely jövőbeni őrzőinek -
a betelepítését, végső soron Fehéregyháza etnikai összetételének állami
támogatással történő megváltoztatását. Mindennek a Petőfi-ünnep
formáinak, jellegének kialakulásában is van jelentősége. A telepesek
számára ittlétük első évétől adott volt az új lakhely legnagyobb
ünnepe. Erre az ünnepre 1899 óta a Székelyföldről tömegek özönlöttek
- eljöttek a közeli-távoli falvakból a telepesek rokonai, barátai, akiket
vendégül kellett látni. A ma legidősebbek jól emlékeznek a készülődésre,
a Telep utcájának rendbetételére, a székelyföldi falvakból érkező szekéráradatra,
rokonok-ismerősök tömegére, a családanya sürgés-forgására, mert mindenkit
asztalhoz kell ültetni, meg kell vendégelni.
A
harmincas években az ünnep a készülődéssel kezdődött: feldíszítették
az emlékmű környékét, valamint a központban levő Hangya-szövetkezet
udvarát, ahol sor kerül majd a Petőfi-bálra. Reggel az 1931-ben alakult,
Fehéregyházai Református Magyar Fúvószenekar ébresztette a Telepes utcaiakat;
délelőtt istentisztelet volt a központban levő református templomban,
majd a fúvószenekarral az élen kivonulás az emlékműhöz, ahol szavalatok
hangzottak el. Az ünnepség végetérte után elszéledtek a vendégek és a helyiek
és sor került a széles rokonságot egy asztalhoz ültető ünnepi ebédre. Azok
az idegenből jöttek, akiknek nem voltak rokonaik, ismerőseik, a
szövetkezet feldíszített udvarán fogyaszthatták el az otthonról hozott
ennivalót. Estefele kezdődött, reggelig tartott a bál.
A
kiegyezés után a Petőfi-ünnepeknek két alapvető formája alakult
ki: az egyesületi, valamint a népünnepi. Az előbbi zártkörű megemlékezést,
díszvacsorát, azon szemtanúk emlékezéseit, a hősöket és hősi időket
magasztaló pohárköszöntőket jelentett. Az utóbbi nagy tömegeket megmozgató
nyilvános rendezvény volt valamilyen épített emlékhely - temetői síremlék,
csata emlékhelye, résztvevők szobrai - körül. 1916-ban volt Fehéregyházán
az utolsó hivatalos magyar állami megemlékezés. Átalakult (emléktárgyakban
szegényebb lett) maga az emlékhely, majd 1918 után a környező földek,
maga az emlékpark is tulajdonost váltott. A Haller Luise által építtetett
múzeumi őrházba román nincstelen családot telepítenek. Egy 1925-ös, a
Barssói Lapokban megjelent cikk szerint a park kerítése düledezik, a sétányokat
felütötte a gaz, a múzeum ablaka kitörve, ajtaján nincsen zár, ezért egy nagy
kővel van betámasztva, az őr pedig egy magyarul nem tudó, sokgyermekes
asszony, aki csak annyit tud Petőfiről, hogy költő volt [20] . Mindezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy Fehéregyházán
a népünnepély lokális ünneppé vált. Természetesen: a nemzeti megemlékezéssel
szimbiózisban élő lokális magyar ünnepről volt szó. 194o és 1944
között ezt az ünnepet is betiltják a román állami hatóságok.
1945-ben
új fejezet kezdődik a fehéregyházi Petőfi-ünnep történetében. A
magyarok ünnepi, nyilvános térhasználati jogainak "visszaállítása" 1945-ben
egy, az új politikai helyzet által lehetővé tett, igen reprezentatív
ünnepséggel történik meg. "Magyarok és románok népviseletben, virágok és
ünnepi zászlók alatt, Segesváron és Fehéregyházán ünnepelnek. 1945 július
28-án, szombaton, a segesvári városháza dísztermében, a magyar, román és bolgár
írószövetségek küldötteinek jelenlétében Kacsó Sándor és a bolgár Mladen Iszajev
mond beszédet, Halmos György Liszt gyászdalt zongorázik, Petőfi halhatatlan
rapszódiáját, az "Egy gondolat bánt engemet" kezdetűt Perényi
János mondja el. Az ünnepségen jelen volt Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Gergely
Sándor. Vasárnap reggel több tízezres ünneplő sereg indul Fehéregyháza
irányába. Az Ekésfront tömegeit Romulus
Zaroni, a földosztó vezeti. A menet élén Vladescu-Racoasa, nemzetiségügyi
miniszter, a Magyar Népi Szövetség vezetőinek társaságában halad." [21] . Groza Péter miniszterelnök köszöntő sorait Balogh
Edgár olvassa fel; felszólalnak még Mihai Beniuc, Nagy István, és az RKP küldötte,
Iosif Ranghet. Ettől kezdve minden évben van Petőfi-ünnep; az 1949-es,
centenáriumi éppenséggel "nemzetközi" méretű. Ekkor kerül az emlékmű
elé egy prizma, a rajta levő bronztáblán pedig románul és magyarul két
Petőfi verssor.
Ezekben
az években a Petőfi-ünnepek újra a román állam támogatásával, majd
kizárólagos felügyelete alatt, helyi államhatalmi szervek rendezésében és
jóváhagyásával történnek. De a népünnepély-jelleg (helyi magyaroknál rokonok,
ismerősök látogatása, piknik az emlékparkban, Petőfi-bál) változó
mértékben továbbra is megmarad. Sőt, ez az egyéni-kiscsoportos ünneplési
forma dominálja a nyolcvanas éveket, Ceausescu nemzeti-kommunista
diktatúrájának idejét. Ekkor már hivatalosan csak a Magyar Nagykövetség
küldötte és a melléje kirendelt román állami képviselő koszorúzhatott, és
az ünnep nyilvános része csak erre a koszorúzásra korlátozódott, de senkinek
sem tilthatták meg ekkor sem, hogy egyénileg felkeresse az emlékhelyet. 1948-ban
államosítják a múzeumot, a Segesvári Múzeum kihelyezett részlegeként
működik tovább. 1956-ban a Román és a Magyar Tudományos Akadémiák
kutatócsoportjai közösen kiszállnak a helyszínre, és Petőfi halálának
körülményeit vizsgálják, újabb tömegsír után kutatnak. 1969-ben tovább
gyarapszik az emlékhelyek száma: az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett
halálhelyén építenek emlékművet. 1984-85-ben a helyi Lengyár
restauráltatja a múzeum épületét.
1990-ben
újra nagyméretűvé, magyarországi vendégek részvételével bővülő,
"fél-államivá" válik az ünnep. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a román állam
különösebben nem támogatja vagy szabályozza az ünnepet, viszont a helyi hatalmi
szervek képviselői, amennyiben magyar a vezetés (például a székelyföldi
városok vezetése), vagy állami tisztséget viselő magyar politikusok is
részt vesznek az ünnepen.
1990-ben
megalakul a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület,
mint az éves ünnepek és a Petőfi-kultusz helyi szervező intézménye.
1997-ben az emlékparkban kopjafát avatnak a létrehozó, Haller Luise grófnő
emlékére. 1998-ban a Múzeum és emlékpark a Segesvári Múzeum tulajdonából a
Helyi Tanács tulajdonába megy át, és megbízásos alapon a Petőfi Egyesület
veszi át a gondozását. Mivel a Segesvári Múzeum kiüríti az emlékházat, magyarországi
segítséggel új kiállítást rendeznek be, előbb azonban renoválni kell magát
az emlékházat. 1999-ben felállítják Kiskunfélegyháza ajándékát, az egész alakos
Petőfi szobrot. 2000-ben a Petőfi-fordítók közül elsőnek Eugen
Jebeleanu plakettjét avatják (szintén a kiskunfélegyháziak ajándéka). Tíz év
elteltével már nem emlékműről, hanem emlékmű-együttesről,
megerősödött szimbolikus töltetű emlékhelyről lehet beszélni.
Fehéregyházi Petőfi-ünnep, 2000
Szombat,
július 29.
Az
emlékmű és a múzeum körül, az emlékparkban a szervezők az utolsó
simításokat végzik. Az előző, kerek évfordulós esztendőben egy
hétig tartó közmunkával tették rendbe a sétányokat, a kerítést, takarítottak a
múzeumház restaurálása után, és hátul, egy bokorsor mögé illemhelyet építettek.
Az idén csak gondozni kell a meglevő építményeket, meg fehére festeni a
sétányok szegélyét, meggereblyézni a park füvét. A holnapi nap tereit kell
kialakítani: piros-fehér szalaggal körbevenni az emlékhely belső terét,
ahová nem léphetnek a kíváncsiak, és kijelölni, berendezni a hivatalos vendégek
számára fenntartott részt. A Jebeleanu-plakettet egy mintegy másfél méteres,
márványlapokkal borított tömbre erősítették fel; ezen most még rajta a
lepel. A Petőfi Egyesület és a másik szervező, a helyi RMDSZ vezetői
rendőrségi engedélyt kérelmeznek, szervezési kérdésekben tárgyalnak.
Az
ünnep tere leginkább az emlékmű előtti, emlékműhöz
vezető utcarészre terjed majd ki.
Szombaton látni lehet, hogy az itteniek sáncot takarítanak, udvart és járdát
sepernek. Kialakultak már a kapcsolatok: árusok érkeznek, az udvarokra pakolnak
le, a nyitott kapukba sátrakat állítanak fel. Mintegy kétszáz méter hosszú az a
rész, ahol kétfelől árusok sátrai, asztalai fognak állni holnap. Az utcai
lakói helyet adnak megfelelő fizetség ellenében. Az utca bejáratánál, egy
villanyoszlopon kézzel írt plakát: "PETŐFI BÁL 2000. július 30-án, 20 órai
kezdettel a fehéregyházi kultúrotthonban".
Vasárnap,
július 30.
Az
ünnep a Petőfi Egyesület évi közgyűlésével kezdődik. Mivel a
tagok nemcsak helyiek, sőt inkább az ország különböző részein, vagy
éppen Magyarországon laknak, ezért ez a nap a legalkalmasabb. A központban, a
református templommal szemben álló, egykori református népiskola (ma az állami
általános iskola része) épületében, egy teremben gyülekeznek a helyiek és
távolról érkezők. Kávéznak, beszélgetnek. Megérkeznek a napok óta itt
tartózkodó vendégek, Kiskunfélegyháza küldöttei: majd marosvásárhelyiek,
közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei
elnöke. Földvárról, Brassóból érkeznek, egyesek székely ruhásan, mellükön kis
Petőfi-arckép, piros-fehér-zöld kokárda. Mindenki átvonul a templomba,
megkezdődik a közgyűlés: tevékenységi beszámoló, hozzászólások,
vezetőség-választás. Közben újabb résztvevők érkeznek Marosvásárhelyről
két autóbusszal, ők is bejönnek a templomba. Megkezdődik az
istentisztelet. Mikor ennek vége, kint felhangzik a két fúvószenekar (a
fehéregyházi és a héjjasfalvi) zenéje. A résztvevők felsorakoznak a
fúvószenekarok mögé, a menet (mintegy 200 ember) elindul előbb a
főutcán, majd a vasút fele vezető utcán. Mindenütt a kapukban
kíváncsiak, leginkább nők és kisgyerekek. A menet átkel az állomáson a
síneken, és a Múzeum utcán végighaladva ér az emlékhelyre. A Telepes utca
végénél nagyobb csoport várakozik és csatlakozik a menethez. A kertben, a kert
előtti téren legalább annyian várják az érkezőket, mind ahányan
érkeznek. A tömeg eloszlik, kialakul az ünneplés tere: a hivatalosságok
elfoglalják helyüket az emlékmű előtti padokon, a fúvószenekarok
oldalt, az árnyékba húzódnak, néhányan a múzeumház mögött a fűre terítik
pokrócaikat és arra ülnek. Sokan maradnak a kerítésen kívüli térben, az utcán
csoportosulva. Az emlékművel szembeni központi sétányon párosával, a
koszorúkat fogva állnak a koszorút elhelyezni óhajtók.
Kezdődik
a mintegy három órás program: "Az RMDSZ országos, megyei, városi és környékbeli
szervezetei, egyházak, egyesületek, magánszemélyek helyezték el a turulmadaras
emlékműnél és a tavaly felállított Petőfi-szobornál a kegyelet koszorúit.
Az emlékműsort J.B. segesvári tanár vezette. A hivatalosságokat, B.Á,
K.S. és K.K. RMDSZ képviselőket, Kiskunfélegyháza küldöttségét és a népes
ünneplő gyülekezetet a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület
elnöke köszöntötte..." Három szónok, négy szavaló (egy román, három magyar),
két színművész következett, a baróti református egyház vegyeskara énekelt.
Leleplezték a Jebeleanu-plakettet, a román nyelvű szöveget a meghívott
polgármester hiányában a Petőfi Egyesület elnöke olvasta fel, majd ugyanő
"érdemokleveleket és - érmeket osztott ki mintegy tíz személynek, aki tevékenységével
elősegítette a Petőfi-kultusz kibontakozását Fehéregyházán." Az
egyik szónok, Kiskunfélegyháza polgármestere mondotta: "Méltó a hely a
tiszteletadásra és az emlékezésre. Szeretnénk az elkövetkező években
hozzájárulni, hogy ez a múzeumkert tovább bővüljön, szépüljön, és megfelelő
zarándokhelye legyen a magyarságnak." [22]
Az
ünnep ideje alatt az utcán, a kerítés előtt jöttek-mentek az emberek.
Fehéregyházi magyarok, ezek elszármazott rokonai érkeztek vagy távoztak
csoportosan. Szintén csoportokban történt az emlékházban a látogatás. Hátul, a
fűre terített pokrócokon az ünnepnek egyformán háttal ülve ettek-ittak
családok, ismerősök csoportjai. A kerítés mellett asztalokon könyveket, közöttük
a Petőfi Egyesület kiadványait, kitűzőket árusítottak. A kertben
a bal oldali kerítés mellett, az árnyékban álldogált három idősebb
cigányember és négy cigánygyerek. A megkérdezettek azt állítják, hogy soha nem
láttak helyi, egyszerű román embert a kerítésen belülre jönni. Az utcán
bámészkodók között egyetlen, a környéken lakó román nemzetiségű ácsorgott,
nézelődött hosszabb ideig - őt és a két rendőrt és két
csendőrt kivéve csak helyi és távolabbról, vagy Magyarországról érkezett
magyarok alkották az ünnep résztvevő közönségét. A hivatalos rész végezte
előtt már széledni kezdtek az emberek. A falu fele ereszkedő utcában
az árusok előtt falatozó, söröző csoportok alakultak ki - főleg
helyi és vendég fiatalokat lehetett itt látni. A fehéregyházi fúvószenekar
tagjai a Telepes utca egyik kertes házához vonultak, ott söröztek.
Elkezdődött az ünnep profán része: közös ebéd, beszélgetés, otthoni
mulatás, majd este a Petőfi-bál.
Az
elmúlt évben, a százötven éves évforduló, Petőfi-szobor avatás évében
sokkal több neves személyiség tette tiszteletét az ünnepen; nagyobb volt a
helyiek, vagy a székelyföldi településekről érkező küldöttségek, vagy
a kíváncsiak száma. 2000. július 30-án egy átlagos fehéregyházi
Petőfi-ünnepnek lehettem szemtanúja, résztvevője.
Lokalitás építés
Petőfi-kultusz
és Petőfi-ünnep nélkül más lenne a fehéregyházi magyar identitás. A Petőfi-ünnep
a fehéregyházi magyar közösség és a segesvári magyar elit legnagyobb ünnepévé
vált mára. Az ünnepélyeken általában egyetlen helyi román vezető, értelmiségi
sem jelenik meg, pedig a magyar szervezők rendszeresen hívják őket.
A távolmaradások sorozata 2000-ben sem szakadt meg. "Minden egyes ünnepélyre,
ahogy emlékszem, meg voltak hívva, az ortodox kolléga is, a polgármester is...
Ígérték volt, ünnepélyesen megígérték, hogy ott lesznek, s még egyszer sem
jelentek meg... Pedig most is megígérték..." [23] .
Az
első világháború után nem, de 1945-től 1987-ig, amikor betiltották,
a helyi román vezetők is részt vettek az ünnepségeken - igaz, azok akkor
inkább a "világforradalom és a respublika", s kevésbé a magyar nemzet nagy
költőjéről szóltak. Ezt tanúsítják az ekkor keletkezett feliratok
is [24] . 1990-ben a román-magyar kapcsolatokban éles határkő
volt március 15-e. Ezen a napon a Romániában a magyar nemzetiségűek saját
szervezésben, korlátozások nélkül, mutatták fel a nyilvános térben nemzeti
szimbólumaikat, fogalmazták meg etnikai identitásukat. A románok ezen az ünnepnapon
a szocialista-nacionalista diktatúra által üldözött másság kinyilatkoztatásával
szembesülhettek.
1990
márciusában a magyar ünnep, az erről készült képek-tudósítások, azaz
a "hivatalos valóság" mint közvetlenül fenyegető veszély jelent meg.
Decemberben nem, ellenben márciusban már sikerült az ellenség-mítoszt hatásosan
és hosszú ideig, cselekvésekre sarkallóan aktualizálni. A különállás, ellenségesség
csúcspillanata volt 1990 márciusa Fehéregyházán is. Az eltelt időszak
azonban lényeges változásokat hozott. A változásokat elemezve mondhatom, hogy
a lokalitás konstruálásának alap- és próbaköve a helyi román viszonyulása
Petőfi-ünnephez. "Nem tudják megemészteni. Egyszerűen nem tudják
megemészteni..." [25] - mármint a helyi román vezetők, a román emberek a
Petőfi-ünnep jelenségét. Én ezt árnyalnám, és úgy fogalmaznám át: már
emésztik. Vegyük sorra mindazt, amit tereptapasztalataim mutatnak.
1. Koszorúk, szalagok
Az
emlékműnél 1990 előtt csak a Magyar Nagykövetség koszorúin volt
piros-fehér-zöld szalag. Ez nyilvánvalóan irritálta a "nemzetibb érzelmű"
románokat, és a nyolcvanas években a már említett koszorú-gyalázásra is sor
került. 1990 után még fennállt, de egyre gyengült a román közösség ellenérzése.
A koszorúk többségén ott volt a piros-fehér-zöld szalag, bár előfordult
olyan eset is, hogy lopva levágták, vagy koszorúval együtt eltüntették a
trikolorokat. Mintegy három éve, a múzeum őre szerint, ez már véletlenül
sem történik meg. A piros-fehér-zöld szalagokkal díszített koszorúk hetekig ott
állnak, agová helyezték őket.
2. Új központ
A
kiszélesedő utcarészen, az emlékkert és az unitárius templom kertje között
két-három autóbusz is elfér egyszerre. Az unitárius templomnak száznál több
embert befogadó tanácsterme van, ezért felmerült annak a gondolata, hogy ott is
megemlékezéseket, rendezvényeket tartsanak. A Petőfi Egyesület
vezetői azt tervezik, hogy az emlékkert mögött levő földterületet
megvásárolják. Oda épülne majdan a - Kós Károly által már 1948-ban megtervezett
- Petőfi Kultúrház. Ez, reményeik szerint, a romániai magyar
Petőfi-kultusz központjává, és rendezvények, egyfajta kulturális turizmus
színterévé válna. Az ünnepek idején, de nyáron a turistaszezonban is,
jelentős a forgalom. Az újonnan berendezett kiállítás az igényes
elvárásoknak is megfelel.
3. Politikusok, vezetők viszonyulása
A
körülmények változásával nagyobb nyomás nehezedik a román vezetőkre. Nem hunyhatják
be a szemüket, nem tehetnek úgy, mintha nem létezne: az emlékmű, a
Petőfi-ünnep kérdését kezelni kell. Van olyan tanácsos (pártállása szerint
a Kereszténydemokrata Nemzeti Szövetség képviselője), aki elmondta, hogy
természetesnek tartja, a románok részvételét is az ünnepségen. Mindemellett
ő sem vett részt ebben az évben, mert egybeesett a segesvári Középkori
Művészet Fesztivállal, vendégei voltak, azokkal kellett Segesvárra mennie.
A 2000-ben rendezett Petőfi-ünneppel kapcsolatban a polgármester pozitív
gesztusa volt, hogy vállalta az eligazító tábla felállításával járó esetleges
kellemetlenségeket. Az ünnepségen viszont ő sem jelent meg. Az ünnepséget
követő napon beszélgettem vele, és feltettem a kérdést: várták, a
rendezők szerint ott lett volna a helye, miért nem jelent meg? Az
egyébként közlékeny ember hallgatása volt a kérdésre a válasz. Ezt a gesztusát
értelmezhetem úgy is, hogy nem köti ezt egy idegen orrára, de úgy is, hogy
erről csak hosszan vagy sehogy nem lehet beszélni.
Egy
másik tanácsos szerint: "Annyi időn keresztül együtt ünnepeltük
Petőfit, és nem volt abból nemzeti probléma, hogy nem a miénk...
forradalom volt, résztvevő volt, itt volt a csata, itt esett el..." (Beszélgetőtársam
a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának volt polgármesterjelöltje). Nem
mondja ki, de sejteti, hogy szerinte a mostani ünnepek a hatvanas-hetvenes
évekbeli ünnepektől különböznek abban, hogy ma, - a forradalmiságot
mellőzve - nagy hangsúly kerül Petőfi magyarságára.
Fehéregyháza
románjainak legfontosabb szellemi irányítója az ortodox pap. Igen határozott,
erős egyéniség. Ha úgy látja jónak, saját híveivel is szembeszáll, haragjukkal
nem törődve. Nemzetiségi határokat konstruált, a román közösség identitását
erősítette. Megtiltotta híveinek, hogy a fúvószenekart hívják a temetésekre,
ehelyett egyházi kórust tanított be, amely az ortodox temetéseken énekel.
Ezzel az ortodox - nemortodox vallási határt erősítette. Kérdésemre készségesen
elismerte, hogy a Petőfi-emlékmű "reprezentatív kulturális emlék",
és éppen ezért hasznos, ha kiaszfaltozzák az utcát. 2000 tavaszán, a helyhatósági
választások előtt úgy döntött, hogy politikai szerepet vállal. Függetlenként
be is jutott a tanácsba. Beszélgetésünk során lépését hosszasan, részletesen
indokolta. Mélységesen elégedetlen a választott tanácsosok kultúrszintjével
és emberi minőségével. "Be kellett volna jussanak a tanácsba kultúremberek
is. Nemcsak én, hanem az orvosnő, és az iskolaigazgató, és a református
pap, olyan emberek, akik megvilágítják a közösséget, de nem politikai alapon...
Mert eddig a söpredék (ciurucurile) jutott be, és hogy a söpredék vezessen,
nem, meg kell tegyük mi is ezt a lépést, és demokratikusan, listára felírva,
szavazattal, és akkor ott vagy... " Mindemellett úgy véli, ha a közvetlen politikai csatározásokon kívül
marad, kevesebb az emberekre és a közösségre gyakorolható befolyása. Idézi
a polgármester szavait, aki szerint az ő jelenléte a tanácsban nagyon
kedvező hatású, mert nem merik a tanácsosok jelenlétében egymást szidni
és káromolni. Szavának minden, a helységben zajló folyamatban igen nagy súlya
van és lesz a közeljövőben. Mivel az ő képe szerint a település
olyan "ősi román föld" [26] , ahol nem sok ideje kisebbségek élnek, nem fogadja el a
nem-román és nem-ortodox szimbolikus hely lokalitás-építő jelentős
szerepét. Lehetséges, hogy éppen ezért ő lesz a "Petőfi-falva" [27] eszmének, szimbolikának a legjelentősebb román ellenzője.
Egység és kettőzöttség
Ma
Fehéregyházán a két etnikum ünnepein különböző csoportok veszenk részt.
Egyrészt megtörténnek a hivatalos ünnepek, ezen belül a román állami ünnepek és a román etnikus ünnepek.
Másrészt zajlik a március 15.-i és a Petőfi-ünnep, mint a magyar etnikus
ünnepek. Ami nagyon hiányzik: a lokalitás közös ünnepe, amely egyben alkalmat,
lehetőséget teremtene a közös identitás megfogalmazására.
A
település társadalmának mindennapjai inkább az egység, ünnepei nyilvánvalóan a kettőzöttség
jegyében telnek. A mindennapokban sok a kooperáció, és ha beszélhetünk lokális
identitásról, az csak a mindennapi kapcsolatokban épül. Az ünnepekkor erős
a különbségek és a távolságok megfogalmazása. A lokális közösség
mindennapjaiban egy, ünnepeiben megkettőződik. A "magyar
Fehéregyháza" mindaddig, amíg megvan a Telepes-utca, őrzi területi különállását
is. Legalább ilyen jelentős a vallási-kulturális különállás, az ezen
keresztül megfogalmazó identitás is. Fontos, hogy évente kétszer is olyan saját
ünnepet lehet szervezni-rendezni, amely a nemzeti közösséghez kapcsolja az
ittenieket.
A
román többség és ennek vezetői jelenleg, nyilvánosan legalábbis,
tolerálják a magyar ünnepeket, az ezeken keresztül megnyilvánuló magyar
identitást. A magyar kisebbség és ennek vezetői mindent megtesznek, hogy a
szimbolikus hely nyújtotta előnyöket kihasználják, növeljék. A szükséges
és elégséges politikai kooperáción túl, az elmúlt évtizedben a két etnikum
reprezentánsai és reprezentációi között közeledés nem tapasztalható.
[1] Az 1992-es népszámlálás Varga E. Árpád könyvében található adatai szerint.
[2] Az információk elsődleges forrásai, a hallottak kiegészítői és értelmezői közeli rokonaim, valamint a magyar közösség "krónikása", jelenleg a helyi tanácsban RMDSZ tanácsos, Máthé Attila voltak, ezért elsősorban nekik tartozom köszönettel.
[3] Varga E. Árpád könyvének adatai alapján.
[4] Részlet a Gábos Dezsővel, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökével készített beszélgetésből.
[5] Részlet a Benefi Sándor református lelkésszel készített beszélgetésből.
[6] A kéziratban levő esettanulmány: Fehéregyháza. Magyarok egy vegyes lakosságú erdélyi településen.
[7] A Suteu Mariaval, az ANCD (Alianta Nationala Crestin Democrata, Kereszténydemokrata Nemzeti Szövetség) képviselőjével készített beszélgetés közben az interjúalany édesanyjának megjegyzése.
[8] Más, általom hallott elhatároló nevezések: "albesteni si straini" (fehéregyháziak és idegenek); vagy egyszerűen "care sint de aici si care nu sint de aici" (akik itteniek és akik nem itteniek)
[9] Ez minden olyan helységben, ahol olyan magyar értelmiségiek éltek, akik azelőtt a még létező "magyar intézmények" (pl. irodalmi lapok, Kriterion) belsőbb köreihez tartoztak, igen hamar megtörtént. A fehéregyházi magyar értelmiségiek, az emlékhelynek, Petőfinek, az emlékünnepeknek, egyszóval a magyar kulturális hagyományba való erős integráltságuknak köszönhetően, igen jó kapcsolatokkal rendelkeztek.
[10] Részlet a Hegyi Mózes RMDSZ elnökkel készített beszélgetésből.
[11] Részlet a Strioan Toader polgármesterrel készített beszélgetésből.
[12] Ez végül is 2000 novemberében megtörtént.
[13] Lásd: Máthé Attila: Fehéregyháza története, Kiadja a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Fehéregyháza 1999, 119, 175.o.
[14] A jövőben bekövetkező változások felbecsülése szempontjából fontos lenne képet alkotni arról, amit nem vizsgáltam: az új körülmények között milyen új megélhetési formák alakultak ki, milyen elszegényedési folyamatok indultak be a településen; ezen belül pedig milyen tendenciák tapasztalhatók a magyar közösségen belül. Ami első pillanatban feltűnik: az átépített, modernizált, vagy épülő új házak, valamint a rengeteg (általában használt, nyugatról vagy Magyarországról behozott) autó. Ez utóbbi annak jele, ami a felszínen, statisztikákban kevésbé megfogható: a németországi, magyarországi időszakos munkavállalásoknak. A németországi utak, pénzkereset természetes azok esetében, akiknek német, vagy román esetleg magyar, kitelepedett rokonaik, barátaik vannak. A fiatalok körében felértékelődött a nyelvismeret. A magyar vezetők jelenségként említik, hogy Magyarországról, Németországból, Kanadából visszatérő, faluból elszármazott férfiak (németek, románok, magyarok egyaránt) magyar lányokat vesznek feleségül.
[15] Amely ekkor a nem nagy számú, de gazdag szász városok sorába tartozik - a XX. század elején a pénzintézetek betétállománya alapján felállítható rangsorban Magyarországon az 51.-ik. (Lásd Gál Zoltán: A magyarországi városhálózat pénzintézeti funkciói a századfordulón. in: Politika, gazdaság és társadalom a XX. századi magyar történelemben. KLTE Történeti Intézet Új- és Legújabbkori Történelmi Tanszéke. Debrecen 1999, 227-249.o.)
[16] Máthé Attila: Fehéregyháza története, Kiadja a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Fehéregyháza 1999, 112.o.
[17] Máthé Attila: Fehéregyháza története, Kiadja a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Fehéregyháza 1999, 115.o.
[18] Gyáni Gábor: 2000 Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? in: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest. 95-127.
[19] Lovas 1908. ?. oldal
[20] Máthé Attila: Fehéregyháza története, Kiadja a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Fehéregyháza 1999, 117.o.
[21] Máthé Attila: Fehéregyháza története, Kiadja a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Fehéregyháza 1999, 147-148.o.
[22] Az idézetek eredeti helye: "A te dalod szülte a szent szabadságot". Emlékezés Fehéregyházán. Népújság 2000. július 31.
[23] Benefi Sándor református lelkipásztor.
[24] 1949-ben, az emlékmű talapzatán levő prizmán román és magyar nyelven: "Jertek ki hozzám s ott kiáltsatok/síromnál éljent a Respublikára; 1969-ben, az Ispán-kúton román és magyar nyelven "Itt esett el 1849. július 31-én Petőfi Sándor forradalmár költő, a népek szabadságának harcosa.".
[25] Benefi Sándor református lelkipásztor.
[26] Ennek legjobban látható jele: az ortodox templom tetején, a mázas cserepekből megformált, messzire látszó évszám, az 1265 - állítólagosan a fehéregyházi románok első említésének éve. A magyarok körében erről keringő anekdota: egy, Fehéregyházán ásatást végző román régész állítólag arra a kérdésre, hogy mit is jelent az 1265-ös évszám a templom tetején, azt válaszolta: "Biztos a leltári száma.".
[27] Máthé Attilának a Népújságban 2000 augusztus 9-én megjelent írásának címe: Még egyszer "Petőfi-falváról", azaz Fehéregyházáról.