utolsó frissítés: 2015. július 15.

Egy centralizációs kísérlet az ötvenes években. in: Látó, 2004. 7., p. 73-94.

Egy centralizációs kísérlet az ötvenes években

Hatalom, értelmiségiek, társadalom a Magyar Autonóm Tartományban

Mit lát az első titkár? A társadalom – az emberi életek és tapasztalatok különbözősége és különfélesége – sokcentrumú. Felülről, a hatalom centrumából nézve azonban egységesnek látszik. Könnyû a dolga annak a tartományi első titkárnak, aki Marosvásárhelyen, a tartományi központban a tartományi pártbizottság – egykor Bernády Városházája – ablakán (bármelyik ablakán, bármilyen irányba) kitekint.¹ Az ablak és a hatalom magasából láthatja a szorgos munkásokat a gyárakban, a dolgozó parasztokat a szántóföldeken, a könyv fölé hajló értelmiségieket a tudományos intézetekben, esetleg a felnövő nemzedéket szorgoskodni az iskolák padjaiban. Majd megcsörren az íróasztalán levő telefon, és a jól ismert bukaresti hangok valamelyike jelentkezik. A beszélgetés újra csak arról győzi meg az első titkárt, hogy jól látja, amit eddig is látott, vagy arra inti, hogy változtasson látásmódján, mert már a központban sem úgy látják a feladatokat és a problémákat, a társadalom valóságát, ahogy eddig. Majd újra kitekint az ablakon és (mivel az 1955 és 1960 közötti időszakban vagyunk) megbizonyosodhat arról, hogy az épület főbejárata előtt, a főbejáratnak háttal álló Sztálin-szobor kinyújtott jobb keze keletre, a legfontosabb központra mutat. Mintegy közvetlenül (az országos központot kikerülve!) köti össze a helyi hatalmi központot a birodalmival. Könnyû tehát a tartományi első titkárnak feladatait bemérni és a kívánalmaknak megfelelni, mert ott, a szerkezet azon pontján, ahol ő áll, a hatalom középpontjában nincs más érvényes centrum, más társadalom. Itt csak jelentések és bizalmas információk, munkatervek és összesítések vannak, adatszolgáltatás és döntés-előkészítés, meg maratoni gyûlések a rajoni apparátusok embereivel. A társadalom ott van, ahova időnként az első titkárnak járó személygépkocsival (legkényelmesebb, leggyorsabb, legjobban karbantartott, a legalkalmasabb sofőrrel, akinek ez kitüntetés) terepre megy. De ott se igazán, hiszen már azelőtt vagy út közben kitelefonálnak a központból a terepre: szervezzék meg a fogadóbizottságot, a programot: gyûlés, látogatás, elbeszélgetés a munkaverseny élenjáróival, vadászat, éjjelbe nyúló zenés vacsora. A hatalom a társadalomban folyosót nyit, amelyen, ha az megfelelően őrzött, akkor zavartalanul közlekedhet. Így az autó ablakából is nagyjából ugyanarra nyílik kilátás, mint a pártszékházéból. Mit lát a kutató? A hatalom centrisztikus szemlélete (és az ezt dokumentáló levéltári anyag) mindig is fókuszálta a társadalomkutatók figyelmét. Ugyanakkor mindez jelentős módszertani problémákat szült: a történelmi jelenségek a történések hatalmi centrumából nézve értelmeződtek. Adott volt az aktuális nagy eszme, terv és ennek mûködését, a bürokratikus szervezettséget, a szabályozást dokumentáló anyag. Ehhez képest a sokcentrumú társadalom eltérő szempontjai, nem illeszkedő tevékenységei kritikaként, ellenállásként, perifériális valóságként jelentek csak meg. A hatalom és társadalom kettőséből a hatalom álláspontja, szemlélete, tevékenysége, szervezettsége, pályája mindig jobban dokumentált. Az értelmiségiek, főképpen az írók és mûvészek a maguk során szintén gondoskodnak saját létük, hatalomhoz való, változó és igen összetett viszonyuk dokumentálásáról, az indoklások megfogalmazásáról. A huszadik századi diktatúrák kiváltképpen sokat tettek azért, hogy majdnem kizárólag csak a hatalom szempontjai és társadalomképe létezzen a társadalomkutató számára első pillanatban adott, könnyen hozzáférhető dokumentumokban (sajtóban, a levéltárak már rendezett és a kutatók rendelkezésére álló állományaiban, azaz fondjaiban). Az a politikai-gazdasági szerkezet, amely az 1940-es évek végén jött létre a szovjet megszállás nyomán a kelet-európai országokban – nevezzük akár proletárdiktatúrának, népi demokráciának, sztálinizmusnak vagy egyszerûen szocialista rendszernek² –, arra törekedett, hogy megvalósítsa a társadalom javainak lehetőség szerint teljesen ellenőrzött, koncentrált felhalmozását és elosztását. Miért lett volna kivétel ez alól a társadalmi kommunikáció legfőbb java – az információ? Arról szólnak a korszak forrásai, hogyan alakult ki, mûködött-szerveződött a hatalom, és ennek alávetetten, engedelmeskedve, dolgozva meg ünnepelve, a társadalom. Éppen ezért sokkal előnyösebb helyzetben van a kutató, ha éppen az új elit kialakulását kutatja, vagy egy jelentős, az etnikus viszonyokat újraszabályozó területi-adminisztratív átszervezést eldöntő nagypolitikai játszmát kell leírnia. A Magyar Autonóm Tartomány a sztálini korszak szülöttje. A sztálinizmus jelenségének kutatása, meghatározása a szovjetológusok, Kelet-Európa-kutatók több nemzedékét foglalkoztatta, és ma négy alapvető elméleti irányt lehet elkülöníteni. Az első kutatók a modernizációs szemlélet hívei voltak: mindannak, ami Sztálin hatalommegragadása után történt, a lényege a gyors, erőltetett, erőszakos, hatalmas áldozatokkal járó modernizáció, az iparosodás, városiasodás. A totalitárius szemlélet hívei az állampárt társadalmat ellenőrző teljes uralmának kiépítését és gyakorlatát tartják a legfontosabb jelenségnek. A revizionista irányzat a totalitárius megközelítés sematizáló megközelítéseire, korlátaira mutat rá, és újragondolja annak legjelentősebb állításait. Végül a nyolcvanas években jelentkező új irányzat a sztálini korszakban kialakuló kulturális dimenziókat tartja legfontosabbnak: a kialakuló új értékrendszert, társadalmi életformát, az új identitást. ³ Mindezek az irányzatok ugyanannak a valóságnak a feldolgozását, megértését tûzték ki célul – csak más elméleti alapállás, más módszertan segítségével. A hozzáférhető dokumentumok, levéltári források is behatárolják a kutatást, adott korszakonként más és más megközelítést tesznek lehetővé. Nem véletlen, hogy a civilizációs megközelítés csak a dokumentumokhoz való hozzáférés megkönnyítése, a levéltárak megnyitása után alakult ki. Úgy gondolom, hogy bizonyos korszakok vizsgálatához az egyik vagy másik, a korszak megértését leginkább segítő megközelítést kell segítségül hívni. Az ötvenes évek Romániában egyértelmûen a hatalom erőszakszervezetekre alapuló kiterjesztésének, megszilárdulásának – a totális rendszer kialakításának – korszaka. A kutatók sarkított, vitára ingerlő állítása szerint a sztálinizmus ebben a korszakában a párt a kialakuló rendszer egyetlen politikai aktora. A terror és a tömeges represszió megtervezett, és a párt, azaz a pártbüró, azaz személyesen az első titkár irányítása alatt áll – ez egyben az első titkár totális uralmát is jelenti. Amikor tehát kipillant az ablakon, birodalmát szemléli, akaratának, erejének rendteremtő (értelmezése szerint: szebb jövőt teremtő) eredményeit méri fel. Az állam behatol a társadalomba, és a társadalom autonóm életének minden formáját (minden kisebb centrumát) felszámolja. A lakosság ettől fogva vagy akaratától megfosztott báb, vagy többé-kevésbé olyan híve a rendszernek, amely ellenvélemény kifejezésére képtelen, az események passzív szemlélője.⁴ Politikai faktor-e ebben a korszakban az intézményeit vesztett, kvázi-intézményesen (pl. hivatalosan, hatalmilag delegált képviselők vagy nem hivatalosan a képviseletet felvállaló egyházak) létező nemzetiség? Milyen nemzetiségi centrumokat sikerült felszámolnia, vagy jelentősen meggyengítenie az új hatalomnak? Netalán az újonnan, más célokból létrehozott szerkezetek kezdenek el nemzetiségi centrumként mûködni? Meg lehet-e tervezni, lehet-e szabályozni a periférián levő nemzetiség reakcióit a centrum hatalmi döntéseire (azaz létezhet-e ellenállás, netán valóban a centrumtól kevésbé függő autonóm szervezettség, cselekvés)? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a most beinduló MAT-kutatások, és ebben az írásban is ezek a kérdések állnak a középpontban. A modernizáció, a civilizációs változások roppant izgalmas területeinek vizsgálatára csak ezután lehet gondolni. Vázlatosan megkísérlem annak bemutatását, hogyan fogadta a MAT megalakulását, majd mûködését a társadalom, azaz a társadalomnak a különböző csoportjai, rétegei. Hogyan fogadta, hogyan reagált rá szóval, viselkedéssel, igazodással, ellenállással. Dolgozatomban inkább arról fogok beszélni, hogy a hatalom centralizáló tevékenysége, ezen belül pedig az etnikus identitás kezelése hogyan zajlott, milyen válaszokat szült. "Értesülésem nincs, de félelmem az van..." Autonómia mint illúzió 1948-ra lezárultak a vitás román-magyar kérdések háború utáni rendezési folyamatai. Mindazok számára, akik nem fogadhatták el, nem tartották igazságosnak sem a párizsi békekötés területre vonatkozó döntéseit, sem az új hatalom kialakulását, térnyerését, viszont nem voltak már politikai eszközeik akaratuk érvényesítésére, nem maradt más megoldás, mint az új helyzethez igazodás, valamint a változásban való reménykedés, és ennek érzelmileg felfokozott formája, a csodavárás. Ez leginkább a nagyszámú falusi tömeget jellemezte. A Titóval való konfliktus, a görög partizánháború egyaránt alkalmat adott az ábrándozásra. Minden, a vidéken zajló hadgyakorlat, ezzel kapcsolatos mozgósítás hírét felnagyították, saját reményeik szerint átalakítva terjesztették tovább. A hegyekben szerveződő kisebb fegyveres ellenálló-csoportok tevékenységében is a fordulat lehetőségét látták egyesek. Magyar vidéken, a Kászoni-medencében és Kézdivásárhely környékén a kommunisták ellen szervezkedő fegyvereseket nem mint banditákat, hanem mint az új román hatalom ellen harcoló magyarokat segítették, rejtegették. A szabadságának kis köreit feladni kényszerülő, gazdasági önállóságtól megfosztott, állami alkalmazásba lépő, vagy az adóterhektől nyögő és a kollektív gazdaság csajka-rendszerét közelinek érző társadalmi csoportok az illúzió köreit építették, ebbe menekültek. Egy ilyen illúzió volt, hogy a nagyhatalmak – Amerika, Szovjetunió – adott alkalomkor majd Magyarországnak, a magyar nemzethez tartozóknak kedveznek, és igazságot szolgáltatnak. Ez történhet területi revízióval vagy belső határok kijelölésével, és a határokon belül egy "magyar világ" (ezen általában magyarok által vezetett, magyar nyelvet használó hivatalos szervek, magyar oktatás és magyar kultúra intézményeinek mûködtetését értették) kialakításával. Az ábrándozáson túl azonban a MAT formai létrejötte közvetlenül semmilyen, lentről, a hatalom peremeiről érkező társadalmi igényhez, ezen belül nemzetiségi egyének vagy csoportok saját mozgásához, kezdeményezéséhez nem kötődött. Az olyan embereket, akik "a politikai dolgokat átlépték"⁵, nem érdekelte mindaz, ami történt. Egy hosszabb, a korszakban különböző hatalmi szinteken vezető pozíciókat betöltőkkel készített életút-interjú sorozat megkérdezettjei közül egyetlenegy sem akadt, aki erre legalább utalást tett volna. Általában úgy emlékeznek, hogy nem volt semmi előzmény, sem nagyobb spontán megmozdulás a MAT alakulása előtt, a MAT létrejöttekor. Utólag természetesen összefüggéseket keresnek, elhelyezik az eseményt, véleményükben a most és az akkor keveredik. Az egyik álláspont szerint nem volt váratlan az, hogy egyik napról a másikra nagy jelentőségû döntéseket hoztak, és azt utólag, kampánnyal igazolni próbálták. Az orosz nyomás létezett, "az oroszok mindenütt ott voltak, s az ő véleményük nélkül semmit sem csinálhattak... Hát ez teljesen beágyazódik abba az irányzatba, amit az orosz mintába való átállás jelentett. Létre kellett hozni, mert az oroszoknál is volt". Az állami szuverenitás ekkor nem létezett, köztudott volt, hogy "Románia tudomásul vette, hogy itt az történik, amit Vorosilov akar, s Visinszki diktál. Nem lehetett tudni, mi lesz, merre csatlakozunk, milyen mértékben". Ez utóbbi megjegyzés arra vonatkozik, amit az országban és nyugaton is nem tartottak kizártnak: Románia a Szovjetunió tagköztársasága lesz. Akik erre gondoltak, azok számára a MAT létrejötte a közeledés, a betagolódás újabb lépését, és ezen túl az erősödő fenyegetést jelentette. Az alábbi történet azért érdemel több figyelmet és teret, mert bizonyos mértékben felidézi az esemény hangulatát is: "Amikor a Magyar Autonóm Tartománynak a létesítése megjelent az újságban, nekem tárgyalásom volt a Legfelső Döntőbíróságnál, s az ellenfelem, egy kiválóan felkészült zsidó ügyvéd azt hitte, hogy én is az vagyok, s kicsit félrevont a többiek közül, hogy bizalmasan tudjunk beszélni. S azt mondta, hogy most már egymás között vagyunk, árulja el nekem, hogy mi ez az Autonóm Tartomány? Útlevelet fognak kérni oda, vagy nem, vagy mi lesz, az autonómia meddig terjed? S akkor azt mondtam neki: a levéltitok sérthetetlenségét ismeri? S azt mondja: igen. Az elméletet és a gyakorlatot is? Aj, azt mondja, hát akkor tudnivaló volt, hogy a leveleket mind elolvassák. És az, hogy demokratikus centralizmus, azt tudja? Hát az annyi, mint a fából vaskarika, mert vagy demokratizmus van, vagy centralizmus, hát ez micsoda dolog? El tudja képzelni, hogy a demokratikus centralizmus idején külön lehet választani azt a tartományt, amelyiket autonómnak mondanak? Hát ez nem jelent semmi mást. Dar atunci de ce se face?⁶ Mondom, nézze, nekem értesülésem nincs, de félelmem az van. ªi care-i?⁷ A félelmem az, hogy kísérlet az egész arra, hogy olyan autonómiát kapjon Románia, mert hiszen sokszor szó esett arról, hogy mi is becsatlakozunk a Szovjetunióba, mint amilyent a magyaroknak biztosítottak Romániában. S erre keresztet vetett a zsidó kollégám, s azt mondta, vai de mine doamne.⁸ Nahát ez volt az Autonóm Tartomány első napjaiban az első diskurzusom. Ilyen tapogatózások voltak, hogy ez mi legyen. A nemzetközi helyzet követelte, hogy az autonómiából valamit megcsillogtassanak. Hogy aztán mi lesz belőle, azt senki se gondolta s senki se tudta." Mint olvasható, a nemzetközi helyzet mint kényszerítő, kiváltótényező ott volt a lehetségesnek tartott okok között. Eggyel több illúzió. Akik a vezetés lentebbi szintjein dolgoztak, azok számára csak a körülmények változása nyomán derült ki, hogy mi is történik valójában. Megjelentek a magyar elnevezések: "Hanem kaptunk ilyen nyomtatványokat, s ezután magyarul folyt a levelezés. Oda volt írva: Magyar Autonóm Tartomány, Marosvásárhely, vagy Magyar Autonóm Tartomány, Erdőszentgyörgy rajon, s abban magyarul volt a szöveg megírva. Ennyi változás volt. Én nem emlékszem arra, hogy olyan nagy felhajtás lett volna..." Ugyanezekben él annak a centralizált hatalomnak a képe, amelyik nem is engedte volna semmilyen más szempont, érdek érvényesülését. Vagyis, aki akkor reménykedett, az vagy a hatalom részeként pozíciókat remélt, vagy csak illúziókat kergetett. Elmondható, hogy a magyar társadalomban meglevő diffúz elképzeléseket, reményeket fókuszálta a MAT létrehozásának ezektől teljes mértékben független ténye: "újra magyarok lettünk". Akárcsak később, vagy éppen a mában, nem az volt az igazán fontos, hogy mi és milyen okból történik, hanem hogy milyen mítosszal, mitikus építkezéssel lehet rendként elképzelni és kezelni a mindennapokban történő esetleges dolgokat. A székelyföldi magyarság a múlt és a jelen kezelésének állami monopolizálásával párhuzamosan, felhasználva közelmúltbeli tapasztalatait, informális emlékezetközösségként is megszerveződött.⁹ Ennek a folyamatnak jellemzője, hogy a múlt őrzésében sajátosságra és tartósságra törekszik. Önképe kihangsúlyozza a csoporton kívüli elemektől (más etnikumtól) való különbözőséget, és minimalizálja a benti (az etnikumon belül létező) különbségeket, és a tények között a megfelelés, hasonlóság¹⁰ és folytonosság szempontjait érvényesítve, az ellentmondásokat tudomásul nem véve válogat. Mindez a társadalom informális intézményeinek hálózatán keresztül történik: a család, vérségi csoport, lokális csoportok, baráti társaságok – mindazon egyének mûködtetik, akik mindennapi kommunikációs hálózatokba szerveződve élnek. Az új hatalom próbált intézményesítetten, propaganda- és agitációs eszközök bevetésével fellépni ez ellen a leginkább spontán, a totális hatalomnak ellenálló szerveződés ellen. A sovinizmus-nacionalizmus bûneinek hivatalos lajstroma a közös emlékezés és szimbólumhasználat apró megnyilvánulásait vette számba: március 15-i megemlékezés, piros-fehér-zöld színek használata, Nagymagyarország-térkép, negyvenes évekbeli dalok éneklése, himnuszéneklés szilveszter éjfélkor. Aki magyar volt, és akit éppen osztályszármazásáért nem üldöztek, akit nem sújtottak sokszorozott adóval, akit nem telepítettek ki – egyszóval aki magyar volt, és saját napi gondjain túl tudott lépni, de az is, aki világosan látta, hogy szó sincs magyar nemzeti szimbólumok használatáról, a nemzeti identitás megjelenítéséről, csupán adminisztratív nyelvhasználati könnyítésekről –, az is örvendezhetett a hír hallatán, hogy létrejött a MAT. De ez nem azt jelentette, hogy az illúzión túli, reális dimenziókban el tudta gondolni, mi is következik. Ugyanígy a román társadalomban a területvesztés, határmódosítás, menekülés egykori emlékeit elevenítette fel a váratlanul, előkészület nélkül történt bejelentés. Mint várható volt: igen nagy gondot jelentett, háromhónapos országos méretû kampányt kellett megszervezni annak megmagyarázására, hogy miért megfelelő és előremutató a MAT, azaz a nemzetiségi kérdés megoldásának ez a formája a román nép számára.¹¹ Autonómia mint kísérleti terep Távlataiban a MAT magyar társadalmának a legfelsőbb hatalom ugyanazt a sorsot szánta, mint ami a szovjetunióbeli nemzetiségekkel történt. A MAT hatalmi, méghozzá nagyhatalmi játszmának (a birodalom terjeszkedésének) kis és efemér momentuma volt csupán. Létrehozásának, mûködtetésének célja: a centralizáció érdekében a többségi, államalkotó nemzetétől eltérő etnicitás kezelésére a Szovjetunióban már kipróbált és alkalmasnak talált elv érvényesítése, a gyakorlat kialakítása. A sztálini autonómia-elv korlátozott, jól behatárolt értelemben került alkalmazásra: a centrum-periféria viszony szabályozását, azaz a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok és folyamatok szabályozását célozta egy, a modernizációs átalakulás lendületében átformálódó birodalomban. A Szovjetunióban a nemzetiségek nemcsak földrajzilag, hanem gazdasági, kulturális szempontból is a birodalom perifériáján éltek. Várható volt a nemzeti ébredés folyamatainak a nemzeti polgárság (a sztálini irodalomban: burzsoázia) vezetésével történő feléledése, és ahogy Sztálin az 1910-es évek elején tapasztalhatta, amikor tanulmányúton volt az Osztrák-Magyar Monarchiában: a birodalomtól való különválás (az osztrák szociáldemokraták által is támogatott) követelése. A sztálini, paradox megoldás: autonómiát, igaz, hogy nem kulturális, hanem területi autonómiát biztosítani a nemzetiségeknek, és ennek kiépítését összekötni a nemzeti egység elleni harccal. Ahogy megfogalmazódik: az autonómia forma, amelyet ki kell tölteni az osztályharccal mint tartalommal. A szabályozás alaplépései a területi autonómia adminisztratív létrehozása után a következők: első lépésként egy olyan új nemzetiségi elit kialakítása, amelyik maximálisan lojális a központhoz, és a centrum képviselőjeként vívja helyben a csatákat a hagyományos nemzetiségi elittel. Második lépés: erőteljes kulturalizáló, indoktrináló munka (iskolák, a nemzetiségeknek az állam által létrehozott és mûködtetett kulturális intézmények révén), mert enélkül nem következhet az iparosítás, a modernizáció. Harmadik lépés: az új elit és az intézmények közvetítésével folyamatos, erős, pozitív, kritikától mentes valóságképet kell építeni – a szocialista valóságnak a marxista-leninista-sztálinista dogmatikából kiindulva racionálisan építkező, mindent átfogó és domináló képét. Megéri tehát, hogy az állam jelentős összegeket ruházzon be a nemzetiségek oktatási és kulturális, tömegtájékoztatási, azaz szocializáló feladatokat ellátó intézményeibe. Azt mondhatom, hogy mindezek a lépések a MAT esetében megtörténtek. A mindennapok vizsgálata szempontjából alapvető a kérdés, hogy a MAT idején, a MAT társadalma esetében mennyire határozta meg a társadalmat a nemzeti forma, mennyire létezett nemzetként a társadalom. Mennyire volt meghatározó a nemzeti keretekben elgondolt lét, azaz mindaz, amit a Luka László által a köztudatba 1947-ben bevezetett osztályharcos fogalommal az új hatalom képviselői elvtelen nemzeti egységnek neveztek. Azt tudom mondani, hogy az ezzel szögesen ellentétes propaganda és intézményes, hatalmi mûködés ellenére és nem utolsósorban a mûködés ellenében alapvetően meghatározta. A továbbiakban erre példákat is sorolok majd. Az ötvenes években, a MAT létezése idején a bukaresti vezetést – joggal – folyamatosan foglalkoztatta a másik centrum kérdése, hiszen végül is ez volt az a földrajzi és szellemi központ, ami köré szerveződött a magyar nemzeti egység. A román államépítést behatárolta ez a tény, az államépítők felismerték és elismerték ezt, számoltak ezzel. A centrum-periféria viszony kezelésének Romániában országos viszonylatban is volt egy menetrendje, ebbe integrálódott mindaz, ami sajátos változatként a MAT-ban megtörtént. Nemcsak az állam újonnan létrehozott intézményeinek kellett megerősödniük, hanem fel kellett nőjön az az új nemzedék, amely közvetlenül nem rendelkezett alternatívát felmutató tapasztalatokkal. Az etnikai identitások romániai kezelésének (etnopolitikának) nem azért fontos állomása a MAT, mert deklaráltan vagy a gyakorlatban is magyar autonómia volt – hanem azért, mert kísérleti terep volt, mert a szovjetek megszabta kereteket használva alkalmazta a bukaresti centrum a központi hatalom építése érdekében a periféria átalakításának általános és sajátos módszereit. Igaz, a nyolc év közvetlen, szembetûnő eredménye nem a MAT társadalmának az átalakulása lett – hanem egy helyi, a maga során szintén átalakítást szervező centrum, Marosvásárhely kiemelése és átformálása, Marosvásárhely társadalmának az átformálása, a máig ható, ma felerősödő, jól ismert következményekkel. A MAT nyolcéves fennállása Románia történelmének az az időszaka, amelyik Gheorghiu-Dej 1952-es hatalommegragadásától a III. pártkongresszusig tart. Ezen a kongresszuson fogadják el Románia távlati, 15 éves fejlesztési tervét. A nyolc év alatt került sor a hatalmi legitimitás szerkezeti megerősítésének, a centrum-periféria viszony sikeres országos kezelésének, a hatvanas években beinduló, romániai viszonylatban mindenképpen erőteljesnek mondható iparosításnak, urbanizációnak, modernizációnak az előkészítésére. 1958-ban, 1959-ben, 1960-ban dolgozzák ki az ország, és ezen belül természetesen a MAT közép- (1961–1966) és hosszú-távú (1961–1975) fejlesztési terveit. Valószínû, hogy más tartományokban is hasonló a menetrend – a MAT-ban mindenik említett évben sor kerül egy-egy újabb változat bemutatására, megvitatására. A munka helyi jelentőségének érzékelésére említem, hogyan kezdődik az előkészítés. A tartományi pártbizottság titkárságának 1958. január huszadiki ülésén Szász Mihály ipari titkár bejelenti, hogy Bukarestből 49 tervező fog Marosvásárhelyre érkezni, hogy megalakítsák a tartományi tervezőintézetet, és egyelőre nem tudnak lakást biztosítani nekik. Utóbb, decemberben, amikor a titkárság a már mûködő tervezőintézet munkáját elemzi, megállapítják, hogy "Az 1741-es minisztertanácsi határozattal előbb 50 tervezőt, majd még 5 tervezőt helyeztek Bukarestből Marosvásárhelyre. Szakmailag csak 28 tervező lett volna megfelelő, a többi gyógyszerész, vegyészmérnök, gumi-, tej-, petróleumspecialista, vagy éppen képesítetlen tisztviselő volt..."¹² Mindezek ellenére ők fogják a Tartományi Néptanács hivatalnokaival-szakembereivel együtt az adatgyûjtés, feldolgozás, összegzés munkáját végezni. Az ellenőrzést a Központi Bizottság Gazdasági Szekciójának alelnöke, Manea Mãnescu, valamint beosztottjai végzik, a tervek vitáin részt vesz Fazekas János, akkori KB-titkár is. Ezt a munkát egyértelmûen úgy kell értelmezni, mint amelyik célja a szabályozottság megszilárdítása, a centrum-peri–féria viszony tartós kereteinek a kidolgozása – ezalatt értem a szilárd gazdasági, kulturális kontrollt, az ellenőrzött fejlődést, vagyis a centralizmus távlatokat nyerő, teljes mértékû uralmát. Ugyanez a modernizáció feltételeinek megteremtését, a folyamat felgyorsítását is eredményezte. Azt mondhatom tehát, hogy ebből a perspektívából nézve, a MAT létrehozásának célja és bizonyítható eredménye a periféria kezelése, integrációja. És nemcsak a nemzeti, hanem egyúttal a gazdaság, a kultúra, a modernizáció szempontjából perifériának tekinthető területi, társadalmi-kulturális je–lenség-együttesnek, összességében a MAT társadalmának az integrációjáról – egyértelmûen a homogenizációjáról van szó. 1948 decembere, a Központi Bizottságnak a nemzeti kérdés megoldásáról hozott határozata után a nacionalizmus és sovinizmus jelenség-meghatáro–zásának, a nacionalizmus és sovinizmus elleni harcnak, majd a nemzetiségi arányszámok méricskélésének egyre szabályozottabb formája kristályosodik ki. Az aktuálpolitikán túl az államépítésben is fontos szerepet játszik a nacionalizmus-sovinizmus kérdésköre. Ez az állandóan újramelegített téma egy kisebbségek elleni fegyver a központ kezében, ugyanakkor fokozatosan kialakított módszerek, megoldások, intézmények együttese, melyeknek funkciója, hogy ellenőrizze és szabályozza a periférián a csoport-identitások építését, az identitás-megnyilvánulásokat. Ellenőrizni és szabályozni – azaz állampolitikával és államhatalmi eszközökkel integrálni akarja a román állam a legerősebb, az állam egységére néz–ve politikailag is veszélyes nemzeti identitást, a magyar nemzeti kisebbségi társadalmat. MAT és nemzet A MAT a klasszikus szocializmusnak (sztálinizmusnak) nevezett időszak alatt jött létre és mûködött. Még csak nem is az 1948–52-es átmeneti korszakban, a hatalmi harcok idején. A birodalomépítés párhuzamos folyamatai ezek: Gheorghiu-Dej és csoportja hatalmi egyeduralomra jutott Romániában, de ezzel együtt, mintegy a hatalmukat behatároló gesztusként, akaratuk ellenére jött létre a MAT. A pe–rifériának a nagypolitikához viszonyított megkésettségét jelzi, hogy amikor máshol már Sztálin emlékétől és szellemétől készültek megszabadulni, 1955. december 21-én, a születésnapon avattak Sztálin-szobrot Marosvásárhelyen. A MAT megalakításával felállt egy új játéktér, és rögzítették az induláskor érvényes szabályokat. A játékosokat a román pártvezetés válogatta, és a szabályokat menet közben saját belátásaik szerint változtatták. Nem került sor például még csak formálisan sem az alkotmány betûjének valóra váltására, a MAT Szabályzatának (Statútumának) kidolgozására, elfogadására.¹³ Ezzel nagyon is nyilvánvalóan jelezték, hogy időleges szerkezetről van szó – avagy a centralizált szerkezet egy hivatalosan másnak nevezett, kissé más anyagból szabott, de a gépezetbe illő alkatrészéről. A harc, szintén hivatalos értelmezés szerint, a nacionalizmus-sovinizmus, az elvtelen magyar egység ellen folytatódik. Ennek a hatalmat gyakorlók számára legfájóbb megnyilvánulása, mint azt Mogyorós Sándor KB Politikai bürótag egy 1959-ben tartott marosvásárhelyi gyûlésen kifejtette, az, hogy a politikai-kulturális központ a magyarság egy része számára nem Bukarest, hanem Budapest. Amíg ez így van, addig fennáll a nacionalizmus és revizionizmus veszélye. Mogyorós a helyi vezetőket arra biztatta, hogy "Tanulmányozzátok ezt a kérdést, s ti, akik itt éltek, és ismeritek az emberek mentalitását, fedezzétek fel, honnan és miért van ez, és persze, találjátok meg a lehetőséget, hogy megoldjuk ezt a kérdést. Ez ugyanis a magyar revizionizmushoz, nacionalizmushoz kötődik."¹⁴ Meg akkor is, amikor azt hangoztatta, hogy ő (meg aminek része: a legszûkebb pártvezetés) igazából azért látott veszélyt a marosvásárhelyi orvosin 1958-ban tervezett Ady-körben, értelmiségi csoportosulásban, mert a budapesti Petőfi-körre és mindarra emlékeztette, ami 1956-ban bekövetkezett. Az etnikus identitás az államhatalom szempontjából sikeres kezelésének eredménye, az egység megteremtésének végső formája azonban a társadalmi homogenizálás, az etnikai asszimiláció. A romániai magyar nyelvû oktatás 1944 és 1989 közötti korlátozásának, megszüntetésének több lépcsőfoka van; a MAT-ban 1959-ben készül stratégia az iskolák egyesítéséről. Júniusban egy központi bizottsági kiképzés után Szövérfi Zoltán, a tartomány agitációs és propagandatitkára titkársági gyûlésen az iskola-egyesítések következő lépéseiről így beszél: "A Minisztertanács határozata alapján egységes iskolákat kell alakítani. Rámutattak (Bukarestben), hogy nem kell erőltetni, hogy egy év alatt meglegyen. Meg kell teremteni a feltételeket az iskolák egyesítésére. Mi az iskolák egyesítése mellett vagyunk, ezt követeli az élet. Az asszimiláció egy normális tendencia. Meg kell beszélni ezt a szülőkkel, tanügyi káderekkel, fel kell készíteni néhány jó tanerőt, hogy ők vessék fel a problémát, és nem mi..."¹⁵ A hatalom helyi magyar képviselői is eszerint a román nemzeti centrum megerősítésének irányvonalát követték. Hogyan viselkedett, mit gondolt a magát egységesnek, a magyar nemzet részének tekintő társadalom? Interjúzás során hallottam több embertől is: azt se tudták akkoriban pontosan, Magyarországon vagy Romániában élnek; hogy a MAT kicsi Magyarország volt. Az alakuláskor magyarok arról érdeklődtek, használhatják-e ez–után a magyar zászlót, vagy milyen katonaság lesz a MAT-ban, és a magyar fiatalok, akik a MAT-ban élnek, hol lesznek katonák? 1952 augusztusában például Novák Nándor sepsiszentgyörgyi tisztviselőt agitátorként a Magyar Népi Szövetség kiküldte egy faluba az új Alkotmány vitája kapcsán, ahol kérdezte, miért nem teszik ki a magyar zászlót, mert Sepsiszentgyörgyön már kitették.¹⁶ A régeni IFIL munkásai körében sovinizmus tapasztalható: a mun–kások szívesebben nézik a magyar filmeket, mint a szovjeteket. Csíkban "a lakosok 95 százaléka szeretné, hogy minden magyar nyelven legyen, például a rádiósítási állomás tevékenységével az a probléma, hogy nem közvetít bu–dapesti programot..."¹⁷ Több évben, több jelentés is szól arról, hogy Csíkban, Gyergyóban a fiatalok magyar trikolórral feldíszített kalapban jönnek a rajonközpontba a sorozásra.¹⁸ Amikor az ötvenes évek második felében megsokasodnak az ilyenfajta jelentések, akkor Horthy-dalok énekléséről számolnak be, vagy arról, hogy Kovásznán a vendéglőben a székely himnuszt énekelték, ott volt egy milicista is és hallgatott.¹⁹ Az ötvenes évek végén megtörtént csalódottságot, hangulatváltozást jelzi, hogy Csupor Lajos titkársági ülésen feldolgozza: rémhírek terjednek Gyergyóban, melyek szerint emigrációk lesznek a Magyar Népköztársaságba. A rémhírek leküzdésére "előadásokat tartanak Ditróban, Re–metén és más községekben az aktuális politikai problémákról, kapcsolva ezt a hazafiság kérdéséhez".²⁰ A recept mindig ugyanaz: tüneti kezelés. A sort hosszan lehetne folytatni. Diffúz vagy kvázi-intézményesített for–mákban, emlékezetben és szimbólumokban élt tovább, termelődött újra a magyar identitás. MAT, társadalom, életfeltételek A MAT társadalmának ötvenes évekbeli története jórészt a kisajátítások, a kollektivizálás, a falusi társadalom gyökeres átalakulásáról, a városokban az alapélelemmel való ellátás folyamatos hiányáról és az ebből származó gondokról, majd ezek enyhüléséről, és ezen folyamatok meghatározta életmódváltozás kezdeteiről – a modernizáció beinduló új hullámáról – íródik majd. A MAT alakulásakor az osztályharc, a falvakkal folytatott háború nyomán állandósuló szükség szomorú állapotát rajzolják elénk a feltárt források. 1952 augusztusában Marosvásárhelyen csak berbécshúst osztanak, azt is he–tente négyszer, s mivel az újonnan a tartományhoz került Sepsiszentgyörgy városában három hónapja nem osztottak húst, Csupor Lajos első titkár utasítja az illetékeseket, hogy hetente egy napi osztásra kerülő marosvásárhelyi adagot Sepsiszentgyörgyre kell szállítani. Marosvásárhelyen nagy gondok vannak a kenyér minőségével, Sepsiszentgyörgyön viszont sürgősen meg kell oldani a kenyérsütő kemencék ügyét, mert a jelenlegiekben csak annyi sül, hogy délelőtt tíz órakor már nincs kenyér a városban.²¹ A zöldség- és gyümölcsellátás tervezett évi 2445 tonnájával szemben mindeddig 213,6 tonna a megvalósítás tartományi szinten, és tapasztalható, hogy "a szabad piacon a kereslet sokszorosan felülmúlja a kínálatot..."²² 1953 májusában kétségbe–esett akciót szerveznek az újabb pénzbeváltási rémhírek nyomán felfele kúszó piaci árak letörésére: 15 Marosvásárhely környéki kollektív gazdaságot köteleznek arra, hogy élelmet szállítson a marosvásárhelyi piacra, és azt a hivatalos áron árusítsa.²³ Az akció mutatja, hogyan használták fel politikai helyzetek kezelésére a már állami fennhatóság alá került mezőgazdasági szférát. A falvak átalakítása az RMP KB 1949. március 3–5 közötti Plenárisának határozatai nyomán indul be. 1949 augusztusában alakul meg a Székelyföld első kollektív gazdasága a Kézdivásárhely melletti Torján. 1952 augusztusában a MAT területén 106 kollektív gazdaság mûködik, 1953 tavaszán ezek száma már 114.²⁴ A folyamat itt stagnál, 1959-ben a statisztika 142 kollektív gazdaságról, 1 termelőszövetkezetről, valamint 623, a kollektív gazdálkodást megelőző formáról, társulásról tud.²⁵ 1959-ben már beszámolhatnak az első "kollektivizált rajon"-ról, azaz olyan rajonról, ahol a falvak legalább 90 százalékában megalakult a kollektív gazdaság: ez Keresztúr. Sepsi és Kézdi rajonok követik, Csík és Gyergyó rajonokban viszont nagy a lemaradás. A kollektivizálással, kuláklistákkal, valamint a társadalom rejtett ellenállásával foglalkozó kutatásoktól várhatjuk az előrelépéseket e terület történeti feltárásában. A vidéken, a falvakon, mint azt Oláh Sándor úttörő könyvében is olvashatjuk, a rejtett ellenállásra rendezkedtek be.²⁶ A kulákosítás, kollektivizálás nevezetû gazdasági-társadalmi pozícióváltás hozta el a társadalmi identitásváltást; ez azonban nem termelt nemzeti identitásmódosítást. A városokban megerősödik az alkalmazotti réteg, elsősorban a munkások száma nő meg. 1955-ben 43 699, 1959-ben 53 629 az ipari, elsősorban vá–roslakó alkalmazottak száma. Ez utóbbi a 20 éven felüli lakosságnak mindössze 13 százaléka. A teljes alkalmazotti szám 122 573, ebből munkás 86 069 (a 20 éven felüliek 30, illetve 21 százaléka). Szintén 1959-ben a lakosság mindössze 29 százaléka városi – de emögött nemcsak a természetes szaporulat és bevándorlás számai állnak, hanem az is, hogy 1952-ben és 1954-ben több helységet várossá nyilvánítottak (Szováta, Kovászna, Borszék, Maroshévíz), valamint 8 község beleolvadt a városokba.²⁷ Veress Gyula, a tartományi Statisztikai Igazgatóság igazgatója 1957-ben a Korunkban tanulmányt közöl a tartomány gazdasági megújhodásáról.²⁸ Ada–tai szerint 1944-ben elenyésző jelentőségû volt a nehézipar, néhány nagyobb üzem képviselte a könnyû- és élelmiszeripart, az ipari munkásság az összlakosság 2,7 százaléka volt, az ipari össztermelés 60 százalékát a kisiparosság adta. A MAT első öt évében a legnagyobb beruházás a gyulakutai hőerőmû szovjet szakemberek által felügyelt építkezése; ezen kívül csak Marosvásárhelyen és Gyergyó rajonban épültek kisebb ipari egységek. 1957-es adatok szerint a két fontosabb ipari központ Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy, itt található az ipari vállalatok 46 százaléka. Marosvásárhely városban 40 vállalat mûködik, ez több, mind amennyi Gyergyó, Csík, Udvarhely, Keresztúr és Erdőszentgyörgy rajonok összes (ipari, helyiipari és szövetkezeti) vállalatai. Ezekben az években megváltozott az ipar struktúrája. Hagyományosan a faipar vezetett. Az ötvenes évek végén már az ipari termelés 23,3 százalékát az élelmiszeripar adja, a faipar a második 13,3 százalékkal, a harmadik a könnyûipar 9,3 százalékkal. A nagy, évtizedekre kiható fordulat az ötvenes évek végén következett be. 1958. február 13-án a tartományi pártbüró ülésén Manea Mãnescu, az RMP KB gazdasági igazgatóságának aligazgatója számol be a tartományban tett látogatásáról. Elmondja, hogy az általa vezetett bizottság a nyersanyagok helyzetét, és ezek alapján a tartományi gazdasági profil kialakításának lehetőségeit tanulmányozta. Hangsúlyozza, hogy megértette a tartomány fejlődésének a problémáját, és elkezdődött a 15 éves perspektivikus fejlesztési terv kidolgozása.²⁹ A tervek rohamléptekkel elkészülnek: az első változatot 1958 szeptemberére,³⁰ a második 1959 augusztusára,³¹ a harmadik pedig 1960 áprilisára.³² Közben 1959 szeptemberében a legfelsőbb párt- és államvezetők látogatnak a tartományban: szeptember 10-én Gheorghiu-Dej és Chivu Stoica elvtársak saját kezükkel helyezik el az új vegyipari kombinát alapkövét, és ezzel új kor–szakot nyitnak Marosvásárhely gazdasági (de nemcsak gazdasági) fejlődésében, urbanisztikai átalakításában. 1959 egyébként is a számvetések éve: nem véletlen, hogy a MAT egyetlen statisztikai évkönyve az 1959-ben elvégzett munka eredményeként 1960-ban jelenik meg. Ugyancsak 1960 elején történik egy "autonomista kísérlet" nyo–mán a "nagy leszámolás". Keszi-Harmath Sándor közgazdász, a Tartományi Néptanács Tervosztályának munkatársa vezetésével 1959-ben elkészül $A Magyar Autonóm Tartomány a gazdasági fejlődés útján£ címû kiadvány. A kiad–ványt a nyomdából visszafordítják, a szerzők ellen megfélemlítő kampányt indítanak, Keszi-Harmath Sándort kizárják a pártból, eltávolítják állásából. Az indok: Székelyföldet emlegetnek, az ország különálló részeként kezelik a MAT-ot, és nem országos keretekbe beágyazva beszélnek a jelenségekről. Korabeli abszurdum: az autonóm tartományban az autonomizmus mint el–ítélő vádpont jelenik meg! Az igazi cél: a megfélemlítés, a MAT megszüntetésének előkészítése. Három leírás, statisztikai összegzés áll rendelkezésünkre, hogy a hatvanas években beinduló gyors modernizáció előtti állapotot áttekintsük. Az egyik a statisztikai Évkönyv, a másik a három fejlesztési terv, a harmadik a Keszi-Harmath Sándor vezetésével elvégzett munka kézirata. Sajnos, elég vázlatos az a kép, ami kibontható. A Székelyföld alapproblémája, az ipar hiánya minden megközelítésben felbukkan: "Bár a Székelyföld népsûrûsége nem volt nagy, a munkalehetőségekhez viszonyítva nagyszámú fölös népesség keletkezett, amelyet a gyáripar – fejletlensége miatt – nem tudott felszívni. Az egyre jobban kiéleződő viszonylagos túlnépesedés és az azzal járó összes társadalmi-gazdasági bajok határozottan, sürgetőleg vetették fel a Székelyföld iparosításának szükségességét."³³ Ha nem iparosítanak, folyamatos lesz a társadalom elmaradottsága, szegénysége. Az ötvenes években történnek a villamosítás kezdőlépései. A földgázt fel–használó gyulakutai hőerőmû 1958-tól mûködik teljes kapacitással. Az áram távvezetékes szállítása azonban csak részben megoldott, Marosvásárhely, Ré–gen, Szováta Gyulakutáról, Székelykeresztúr és Székelyudvarhely Segesvárról, Gyergyószentmiklós és Balánbánya Békásról, Sepsiszentgyörgy Brassóból kapja a villamos áramot – Csík ekkor még sehonnan. 1944 előtt 32, majd 1945–58 között 67 faluban történt meg a villanyáram bevezetése, az ugrásszerû gyarapodás ezután következik, a társadalom nagy része ezután kezdi meg–ismerni a villanyáram mindennapi használatának előnyeit. A földgázellátás egyedül Marosvásárhelyre jellemző – a lakások 91,46 százalékát ekkor már ezzel fûtik. Falusi helységek a saját erő hiánya miatt nem tudnak bekapcsolódni a gázellátásba: 1955-ben 15 helység kéri, hogy vezessék a gázt, de csak kettőnek vannak ehhez végül is saját pénzügyi eszközei³⁴. Városi közszállítás négy városban van (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Régen). A lakáshelyzet minden városban katasztrofális. Miközben a városok lakossága 60 000 fővel nőtt 1952–56 között, a lakásfelület-gyarapodás csak feleannyinak elegendő, Marosvásárhelyen egy személyre 4,22 négyzetméter lakófelület jut.³⁵ Az utazás, áruszállítás igen nehézkes – akkoriban még a mai, viszonylag kis távolságok (például Székelyudvarhely–Csíkszereda, 50 km) is jelentőseknek mondhatók. 1955-ben az országúti személyszállítást a tartományban 44 autóbusz végzi, ezek száma 1959-ig 81-re szaporodik, az 1955-ben fuvarozó 198 teherautó száma 1959-ig 482-re növekszik. A teljes úthálózat hossza 3121 km, ennek 4,35 százaléka modernizált (aszfaltozott vagy betonozott), a legnagyobb rész kövezett (80,39%), de van jócskán földút is (13,64%). A tanulmány minősítése szerint a teljes úthossz 25 százaléka jó, 34,5 százaléka közepes, és 39,6 százaléka rossz minőségû.³⁶ A Székelyföld belsején áthaladó Marosvásárhely–Szováta–Székelyudvarhely–Csíkszereda út korszerûsítését 1960-ban kezdik el. Az ötvenes évek élelmiszerellátási, általában áruellátási hiányai azért is tapasztalhatóak, mert a magánkereskedelem (elsősorban a piaci árusítás) folyamatos visszaszorítása történik. 1952 és 1958 között a városi kereskedel–mi áruforgalom megkétszereződött (1948–59 között a városi lakosságszám is 102 830-ról 222 779-re változott), ezen belül a szocialista kereskedelem áruforgalma három és félszer nagyobb lett. 1952-ben 51, 1958-ban 22 százaléka volt az egész áruforgalomnak az, amit a magánkereskedelem bonyolított. A bővülő üzlethálózat is a szocialista kereskedelem városi terjedését jelentette. 1952-ben a tartomány városaiban 80 állami élelmiszerüzlet, 183 ipariáru-üzlet, 6 zöldség- és gyümölcsüzlet és 55 közétkeztetési egység volt. 1958-ban 270 élelmiszerüzlet, 268 ipariáru-üzlet, 70 zöldség- és gyümölcsüzlet, 130 közétkeztetési egység mûködött: "az élelmiszer szektorban 808 fogyasztóra jut egy üzlet, az ipari áruk szektorában 793 fogyasztóra egy üzlet, a vendéglátó iparban 1890 fogyasztóra egy egység, a zöldség és gyümölcs szektorban viszont még mindig 4120 fogyasztóra esik egy eladási egység..."³⁷ Falvakon a fogyasztási szövetkezetek üzlethálózata mûködött, 1958 végén 1376 egységgel (üzletek, kocsmák és úgynevezett kioszkok, elárusítást végző bódék), ezek közül a legtöbb a vegyes üzlet (660) és a falatozó (ismertebb nevén bodega vagy bufet, valójában kocsma, 424). Cukrászda falusi környezetben mindössze 8 létezett. A cukrászdák elterjedése, a kávézás szokása a kollektivizálás (lazább munkaritmus kialakulása) közvetett következménye. A lakossági jövedelmek egyre nagyobb százaléka származott a szocialista szektorból – 1952-ben az összjövedelem 57, 1958-ban 76 százaléka. Ha az 1952-es szintet száz százaléknak vesszük, a lakosság összpénzjövedelme a hat év alatt 220, az egy főre eső pénzjövedelem 205 százalékra nőtt. Az átlagbérek 76 százalékkal emelkedtek a hat év alatt. A falusi lakosság–hoz eljutó pénzösszegek is növekedtek, hiszen a kötelező beszolgáltatás eredménytelensége az államot arra kényszerítette, hogy a felvásárlás és szerződéses termeltetés módszereit alkalmazza.³⁸ Mindezek mögött a változások mögött elsődlegesen politikai meggondolások álltak. Nem véletlenül éppen az 1956. december 27–29-i plenáris ülésén határozott a KB a felhalmozási alap és a fogyasztási alap közötti arány módosításáról ez utóbbi javára. A hadigazdálkodás korszaka véget ért, a prioritásokat meg kellett változtatni, megkezdődött az előkészület a gyors modernizáció beindulására, közeledtek a fogyasztást előtérbe helyező hatvanas évek. A MAT mint szerkezet, nem érte meg ezt az új korszakot. Azt a korszakot, melyben a modernizációs játszmák, a fogyasztás, jólét körvonalazódó illúziója és (kezdetleges, de létező) valósága egyre kifinomultabb eszközöket adott a hatalom kezébe, hogy kezelhesse a centrum–peri–féria kapcsolatot. Értelmiségiek és intézményeik, azaz "a reakció tûzfészkei" ellen folytatott tûzoltó-akciók A MAT tartományi pártbizottságának vezetősége első pillanattól az utolsóig (értsd: a MAT alakításától annak megszüntetéséig) késhegyig menő harcot vívott a magyar tannyelvû Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet uralásáért. Az Intézet tevékenységéről, a tapasztalható "nacionalista-kozmopolita megnyilvánulásokról" majdnem minden évben kiértékelő készült; 1956 októberében-novemberében az OGYI az események főszereplője volt; a továbbiakban maga a tartományi pártbizottság titkársága döntött egyes diákok kizárásáról, káderügyekről; 1959-ben a kultúrcsoport vezetőjének tevékenysége, egy irodalmi kör alakításának szándéka ürügyén itt tartották a MAT megszüntetését előkészítő, megfélemlítő propaganda-hadjáratok egyikét. Az Intézet, ahogy azt Szövérfi Zoltán propagandatitkár elkeseredetten megfogalmazta: "bevehetetlen várnak tûnt... maga az alapszervezet is arra az opportunista álláspontra helyezkedett, hogy nincsenek káderek, akikkel helyettesíteni lehet a reakciós professzorokat..." Csupor Lajos tartományi első titkár szerint "számolni kell azzal, hogy mivel a MAT-ról van szó, az osztályellenség összevonja erőit... (ezért) a reakciós elemeket késés nélkül el kell távolítani... nem tarthatunk ott tovább egy Miskolczyt vagy Horváth Miklóst, akikkel személyesen szóba állva tapasztalni lehetett, hogy nem ismerik el a szovjet tudomány felsőbbrendûségét." Meg különben is, "az egyetem mindig is le–becsülte a tartományi pártbizottságot..."³⁹ A másik nagy ellenfél: a katolikus egyház, személy szerint Márton Áron püspök. Nagyon tartottak a tömegeket megmozgató hatásától. Az egyházi szervező szerepét ellenrendezvényekkel igyekeztek egyensúlyozni. 1953-ban, a MAT első évében grandiózus kulturális-nevelő-sport akciót szerveznek a csíksomlyói pünkösdi búcsú idejére. A mozgósítás után a propaganda és az ennek alávetett kultúra minden haderejét kivezénylik a frontra. Négy állami magyar színház 24 előadást tart 5 nap alatt; 10 mozikaraván járja a tartomány helységeit; a május 24-én (a búcsú napján) megtartott kulturális akción a tartomány 91 központjában összesen 771 kultúr- és mûvészcsoport vesz részt, 1731 szereplővel, és ugyanezen a napon a kultúrotthonokban 507 előadást tartanak $A Vatikán, az angol-amerikai imperializmus aljas eszköze£ címmel. Az akciókat egy Csíkszeredában székelő parancsnokság szervezte, ezt a KB szervezési osztályának kiküldötte (Badiuc Ioan, később egy ideig a MAT szervezési titkára) irányította. Ezután az akciót évente, a pünkösdi bú–csú idején, ha kisebb méretekben is, de megismételték. 1957 májusában Márton Áron bérmakörútra indul a Székelyföldre. A hatóságokat megdöbbentik a kontroll hatástalanságának jelei, a társadalom meg–nyilvánulásai: a körúton tapasztalható jelenségek, a püspök erős befolyása, az, hogy párttagok is bérmáltatják gyerekeiket, párttitkárok is részt vesznek a fogadó-bizottságokban.⁴⁰ Júniusban a Központi Bizottság nemzetiségi bizottsága kampányt szervez Fazekas János koordonálásával, Gheorghiu-Dej felügyeletével. A MAT párt-alapszervezeteihez, minden párttaghoz intézett nyílt levelet előbb minden katolikus, majd a református falvakban is olyan gyûléseken dolgozzák fel, ahol "ki kell hangsúlyozni, hogy ez a levél nem a vallás, nem a papok, hanem az ellenség elleni harc..."⁴¹ Tapasztalják ugyanis, hogy a lakosság nem hajlandó a vallásuk vagy a papjaik ellen harcolni – ezért kell a propagandában máshogy megnevezni őket. Leleplezik a tanítókat, akik nem hajlandók felolvasni a levelet, vagy a párttagokat, akiket felkészítettek, hogy szólaljanak fel, de inkább kimentek a gyûlésről. Végül már azt is el kell rendelni, hogy csak annyi gyûlést lehet tartani egy nap, ahányan a rajoni párttitkárok és a rajoni néptanács elnöke jelen lehet, mert az ő ottlé–tük, ellenőrzésük feltétlenül szükséges.⁴² Mindezek oda vezetnek, hogy Mogyorós megállapítja: "Nálunk a felszabadulás után a reakció tûzfészkei az egyház és az egyetem. Onnan indítják ellenünk akcióikat..."⁴³ Személy szerint pedig, akármelyik intézményben is vannak, az értelmiségieket kell megleckéztetni. Gheorghiu-Dej 1955 szeptem–berében Bukarestbe rendeli Csupor Lajos első titkárt és Bugyi Pált, a Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottsága elnökét. Kijelenti nekik, hogy az értel–miségiek⁴⁴ a nacionalista-sovén megnyilvánulások kezdeményezői, érezhető a hatásuk a MAT-ban és Kolozsváron; Kolozsváron ugyanis azt állítják, hogy egyes intézményeknek a MAT-ba való átköltöztetése megváltoztatja Kolozsvár kettős, román-magyar jellegét. Ezért harcolni kell a sovinizmus és nacionalizmus érzelmeivel átitatott értelmiségiek ellen, a nemzeti probléma a pártszervek figyelmének középpontjába kell állnia, és minden feltárt sovén magatartásnak fel kell fedezni, elemezni kell az okait.⁴⁵ Egyház, egyetem, értelmiségiek: ezek a hatalom számára az "elvtelen nemzeti egység" építői, a centralizáció ellenségei. A MAT hatalmi apparátusa őket igyekszik korlátozni, a nyilvánosságból kiszorítani, tevékenységüket és hatá–sukat a minimálisra csökkenteni, vagy a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartani. 1956 őszén a MAT-ban éppen az OGYI az, ahol a legfeszültebb volt a helyzet. Nem lehetett bízni a párttagokban, IMSz-tagokban sem, jelentős erőket kellett mozgósítani: "a problémával Fazekas és Ceauºescu elvtársak foglalkoztak, és ideküldték Gere és Koppándi elvtársakat is..." Dr. Horváth alapszervezeti titkár kijelentette, hogy a diákok nem bíznak a Kádár-kor–mányban, mert az behívta a szovjet csapatokat; Piros IMSz-titkár arra biztatta társait, hogy ne vegyenek részt az október 7-i ünnepségen, s ennek következtében a diákok testületileg távolmaradtak. A tartományi pártvezetőség ezért feloszlatja, majd újraalakítja a pártalapszervezetet és az IMSz-vezetőséget; munkatervet dolgoznak ki az oktatás-nevelés megjavítására – azaz az ellenőrzés szigorítására.⁴⁶ A pártvezetés tudja, hogy az egyházak fenntartotta nyilvánosság, az egyházi intézmények által termelt identitás szemben áll a sajátjával. Tudja és megfogalmazza: "a klérus oltalma mögött a nemzeti egység húzódik, amelyet ez fenntart, és ez hatással van a párttagokra is, akik nem mernek a tömegekkel szembeszállni... A katolikus klérus nyíltan dolgozik a mezőgazdaság szocialista átalakítása ellen. A püspök úgy mutatja be az egyházat, mint a magyar, a székely hagyományok őrzőjét..." Annak az oka azonban, hogy a hívek is ezen a véleményen vannak, szintén a pártvezetés véleménye szerint, az ateista propaganda hiányossága. Hiba volt például, hogy a Magyar Népi Szövet–ség megszüntetése után "kiengedtük a kezünkből a magyar haladó hagyomá–nyok kultiválását...", és nem lehet az egyház rítusaival szemben más, szintén magyar, de "állami" ünnepi rítusokba eredményesen bevonni a tömegeket.⁴⁷ Igen kisszámú, de igen nagy hatású csoport az íróké, mûvészeké. Tagadhatatlan, hogy a MAT esetében ők voltak azok, akik közül többen hittel vagy érdekből, de első pillanattól törekedtek legalább körvonalazni egy regionális ideológiát. A tartományi pártbizottság 1955. december hetedikén tartott aktívaülésén mondotta Hajdu Győző, az $Igaz Szó£ főszerkesztője: "A mi (tartományi) néptanácsunk nincs tudatában annak, milyen feladat hárul rá, mert különben minden gondja erre összpontosulna, hogy a kultúrforradalom ha–tékonyan fejlődjék. A MAT fejlődése mihez kötődik? A kulturális fronthoz, nemzeti jellegéhez..." Bátyja, Hajdu Zoltán szerint "nekünk fontos feladat a magyar nemzeti kultúra fejlesztése a Román Népköztársaságban, ezt ránk bízta a párt..." Persze, intézmények és munkafeltételek megteremtéséért, magyarul: állásokért folyik a harc. Foglalkozni lehet a "sajátos székely nemzeti hagyományok" kérdésével, ahogy ezt Hajdu Zoltán, az Állami Székely Népi együttes majdani igazgatója fejtegeti, de ehhez feltételek kellenek, ezeket kell kiharcolni, akár úgy is, hogy az eredmény az ország más területein élő magyarság számára hátrányos legyen: "Jogunk van olyan bizottságot lé–tesíteni, amely kiharcolja, hogy a Kultuszminisztérium a magyar mûvelődési problémák nagy részét ide tegye át. A minisztérium általános intézkedéseit tiszteletben tartva, a sajátos problémákat ezzel a bizottsággal meg tudjuk oldani..." Hogy ezek mögött az állítások, óhajok mögött valós lehetőségek is vannak, azt mutatja Jakab István propaganda- és agitációs titkár megjegyzése: 1955-ben a tartomány kultúrintézményeiben 120 új munkahely keletkezett.⁴⁸ Az előbb Bartók Béla névvel Székelyudvarhelyre tervezett, majd Marosvásárhelyre áthozott, 1956 végén létesült Állami Székely Népi Együttes személyzete mintegy 140 ember. Amikor 1956-ban lehetőség nyílik, akkor az értelmiségiek szélesebb köre választhat: mennyire támogatják a hatalmat abban, hogy a centralizáció újabb lépéseként, a másik centrum ellensúlyozására, romániai magyar regionális ideológiát, kultuszt és rítusokat körvonalazzon, konstruáljon. 1956 februárjában "a haladó hagyományok kultiválása érdekében" értelmiségiekből tartományi komissziót alakítanak a tartományi pártbizottság és a tartományi nép–tanács vezetésével a jelentős évfordulók feltárására. Jelentősnek számítanak a román és magyar nép közös harcának emlékei, valamint más, az uralmon levő hatalom szempontjai szerint zajló múltépítés számára fontos történelmi dátumok. Ez a komisszió kell segítséget nyújtson például a rajoni, városi, köz–ségi pártbizottságoknak abban, hogy megállapítsák az illető települések lét–rejöttének évfordulóját, hogy ezek a települések ünnepet – szocialista ün–nepet – szervezhessenek ezeken az évfordulókon.⁴⁹ Javasolja Nyárádszere–dában a Bocskay-szobor, Marosvásárhelyen a Kőrösi Csoma Sándor-szobor újrafelállítását. Javasolja a székely mártírok kivégzésének százéves, a Bolyai líceum alapításának négyszázéves, a sepsiszentgyörgyi líceum alapításának százéves évfordulójának megünneplését. A tartományi pártbüró azonban új–ra és újra éberségéről tesz tanúbizonyságot: ez utóbbi eseménnyel kapcsolatban például elhatározzák, hogy "tanulmányozni fogják Mikó Imre tevékenysé–gét, aki a sepsiszentgyörgyi líceumot alapította, hogy megérdemli-e, hogy emlékezzenek rá..."⁵⁰ Nem javasolják, de kötelező módon meg kell szervezzék például 1957 elején az 1907-es parasztfelkelés 50 éves évfordulójának megünneplését. Kötelező a magyar haladó hagyományok, de ugyanakkor a román és forradalmi hagyományok felvállalása is. A fordulat, amely a fent elmondottakat alapozza, 1955 őszére tehető: egy központi bizottsági komisszió tanulmányozza a "nemzeti problémát" a MAT-ban, és ezután, a fent már említett, Gheorghiu-Dej és a MAT-vezetők, Csupor Lajos valamint Bugyi Pál közötti, 1955 szeptemberi bukaresti találkozón a legfelsőbb pártvezető körvonalazza az új feladatokat. Ezek ismertetésére nem térek ki; csak annyit jegyzek meg, hogy mindazok az engedményekként értelmezett változások, amelyek az 1956-os magyarországi forradalom után Romániában a nemzetiségi kérdés kezelésében életbe léptek, ezek között már megtalálhatóak. A kocsi és a sofőr 1953-ban a bevezetőben az ablakból kitekintő első titkárnak az asztalára került a Marosvásárhely rajoni pártbizottság jelentése az alapszervezetek agi–tációs kollektíváinak tevékenységéről. Ebben olvashatta, hogy "Dózsa György községben az a reakciós hír kering, hogy a kocsi magyar és a sofőr román. Az alapszervezet nem volt képes intézkedni ennek a sovén megnyilatkozásnak a leküzdésére. Amikor a rajoni büró kutatta, hogy honnan jön, megállapította, hogy maga az ilencfalvi kollektív gazdaság alapszervezeti titkára, Soós András terjesztette..."⁵¹ Sőt, az első titkárnak az olvasáson túl talán ak–tív szerepe volt abban is, hogy Soós megkapta büntetését: kizárták a pártból. Soós Andrástól és hallgatóitól, párttag és párton kívüli terjesztőktől függetlenül akkor is, azóta is széles körben ismert és idézett a vélekedés, ha a MAT-ról van szó. Túl a román-magyar kérdésen, a társadalom lényeglátását mutatja: a centralizált uralomgyakorlás eredményeként a központi hatalom ülteti a kormánykerékhez azt, akit jónak lát, és ezzel eldönti, hogy utasaival merre halad a kocsi. Nyoma sincs ebben a diktatórikus rendszerben helyi szin–teken az önálló tervezésnek, hatókörnek, döntéseknek, azaz autonómiának.

JEGYZETEK 1. Mielőtt bárki a történelmi hûséget kérné számon tőlem, meg kell vallanom: ez egy fikció, a Magyar Autonóm Tartomány idejében a Tartományi Pártbizottság nem a Városháza épületében székelt – ez az épület ekkor még a Városi Néptanácsnak adott otthont. 2. Lásd Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, 2001, 15. o. 3. Minderről lásd részletesebben Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában. A jelenség meghatározásának módszertani és elméleti problémái, in Eszmélet, 57, 2003. tavasz 40–29. A tanulmány azóta már könyvben is megjelent: A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történel-méről. Szerkesztette Krausz Tamás, p. 15–39. 4. Lásd Bartha Eszter említett tanulmányában, 16. o. 5. Egy interjúalany megjegyzése. Az interjúk, amelyekből idézek, jelenleg saját tulajdonban, rendezés alatt vannak. 6. De akkor miért csinálják? 7. És melyik az? 8. Jaj nekem, uram! 9. Maurice Halbwachs gondolataira támaszkodva az emlékezetközösség sajátosságait Jan Assmann fejtegeti A kulturális emlékezet címû, a budapesti Atlantisz Könyvkiadónál 1999-ben magyarul is megjelent könyvében, lásd 41. o. 10. Ne feledjük: a mágikus cselekvéseknek is ez a fő jellegzetessége! 11. Erről részletesebben írtam Határ, amely összeköt. A Magyar Autonóm Tartomány létrejöttéről címû kéziratomban. 12. Az Állami Levéltár Maros Megyei fiókja, a továbbiakban MÁL, 1134-es fond, 1958/203 valamint 206-os iratcsomók, Titkársági ülések, p. 42–46, valamint p. 189–193. 13. Az 1952-es Alkotmány 21. szakasza így szól: "A Magyar Autonóm Tartomány Szabályzatát a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa dolgozza ki, és jóváhagyás végett a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyûlése elé terjeszti." 14. Uott. 15. MÁL, 1134-es fond, 1959/ 239-es iratcsomó, Titkársági ülések, p. 146–155. 16. MÁL, 1134-es fond, 1952/53, Pártkollégium, p. 30–38. 17. MÁL, 1134-es fond, 1953/69-es iratcsomó, Büróülések, p. 124–134. 18. Például MÁL, 1134-es fond, 1955/117, Büróülések, p. 122–144. 19. MÁL, 1134-es fond, 1955/119, Büróülések, p. 166–184. 20. MÁL, 1134-es fond, 1959/237, Titkársági ülések, p. 116–119. 21. MÁL, 1134-es fond, 1952/57 iratcsomó, Terv-Pénzügy-Kereskedelem-Szövetkeze-tek részleg, p. 122–125. 22. MÁL, 583-as fond, 1952/1 iratcsomó, 2. kötet, Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottsága, p. 141–145. 23. MÁL, 1134-es fond, 1953/74-es iratcsomó, a KB-hez küldött tájékoztatók, p. 292–293. 24. MÁL, 1134-es fond, 1953/67-es iratcsomó, A tartományi pártkollektíva gyûlései, p. 26–40. 25. Most és a továbbiakban, ha külön nem jelzem, a statisztikai adatok forrása A Magyar Autonóm Tartomány Statisztikai Évkönyve 1960 címû, megjelenési helyének Bukarestet feltüntető, román-magyar kétnyelvû kiadvány. 26. Lásd: Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949–1962). Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001. 27. Ez utóbbi adatot lásd a Keszi-Harmath Sándor szerkesztette kézirat 80. oldalán. A továbbiakban a teljes név helyett a KHS rövidítést használom. 28. Veress Gyula: A Magyar Autonóm Tartomány gazdasági megújhodása. Korunk, 1957. augusztus, p. 969–976. 29. MÁL, 1134-es fond, 1958/192-es iratcsomó, p. 43–48. 30. MÁL, 1134-es fond, 1958/194-es iratcsomó, Büróülések, p. 56–376. 31. MÁL, 1134-es fond, 1959/226-os és 1959/227-es iratcsomók, Büróülések, p. 14–254, p. 1–110. 32. MÁL, 1134-es fond, 1960/287-os iratcsomó, Gazdasági komisszió, p. 1–165. 33. KHS, p. 41–42. 34. MÁL, 1134-es fond, 1959/226-os iratcsomó, Büróülések, p. 68. 35. Uott, p. 73–74. 36. Uott, p. 62. 37. KHS, p. 171–172. 38. KHS, p. 180–187. 39. Mindkét véleményt lásd: MÁL, 1134-es fond, 1953/68-as iratcsomó, Büróülések, p. 48–56. 40. Lásd: MÁL, 1134-es fond, 1957/176. KB-hez küldött tájékoztatók, p. 50–56, 63–67, 74–79, 80–85, 90–95, 102–106, 107–111, 115–119. stb. 41. MÁL, 1134-es fond, 1957/174, Büróülések, p. 215–217. 42. MÁL, 1134-es fond, 1957/181, Titkársági ülések, p. 153–154. 43. MÁL, 1134-es fond, 1959/224-es iratcsomó, Büróülések, p. 86–96. 44. Nincs szó szerint megemlítve, de a szövegösszefüggésből világosan kiderül, hogy elsősorban a magyar értelmiségiekről van szó. 45. MÁL, 1134-es fond, 1955/119, Büróülések, p. 146–154. 46. MÁL, 1134-es fond, 1956/145, Büróülések, p. 340–349. 47. MÁL, 1134-es fond, 1956/153, Titkársági ülések, p. 89–93. 48. A Hajdu-testvérek és Jakab István hozzászólását lásd: MÁL, 1134-es fond, 1955/116, a Tartományi Pártbizottság aktívaülései, p. 203–231. 49. MÁL, 1134-es fond, 1956/143, Büróülések, p. 100–120. 50. MÁL, 1134-es fond, 1957/181, Titkársági ülések, p. 3–10. 51. MÁL, 1134-es fond, 1953/73-as iratcsomó, az RMP KB-hez küldött információk, p. 219–230.

Ugrás az oldal tetejére